Amikor híre jött, hogy a párom anyja gyógyíthatatlan, erősen elgondolkodtam és a lépcsőn lelépve magam alá fordult az egyik lábam. A napokban pont olyan módon estem le a lépcsőn újra. A két esés között húsz év telt el. Az első esés után sokáig fájt a bokám. A mostaninál szerencsésebb voltam. Talán a szerencséhez a rengeteg torna is hozzá adódott. Tudva levő, ha mozgékony valaki az ilyen esetben segít. Magunkat motiváljuk minél több mozgásra. Esések sajnos előfordulnak. Tudunk segíteni önmagunkon, hogy minél később válljunk teljesen elesetté. Ne kényelmesedjünk el, ne lustuljunk, ne halogassuk a mozgást, hanem amikor csak lehet és bírunk, módunkban áll mozogjunk, amíg tudunk. Azt még hozzá teszem, hogy mindkét esés után hála töltött el, hogy ennyivel megúsztam. Magamban megfogadtam igyekszem ezután még amennyire csak lehet óvatosabb lenni. Kevésbé sietni, kapkodni. Megfontoltabbá válni. Szoktam mondani: Az élet egy keretes mű. Totyogva indulunk, és a felé haladunk. Én szépen kamaszodom :) Kati