A nagypapámnak nem én voltam a kedvence. Valljuk be, minden családban van kedvenc. Valamiért. Jobb esetben minden utódom más más vonásával van a szívemhez közel. Amióta minden nap a kaszájával gyűjtök a kertben füvet, ahogy fogom a szerszám nyelét eszembe jut, hogy az ő keze verejtéke és annyi év után az enyém is találkozik ugyanazon a nyélen. A szemlélete is. Hiszen a földet tiszteljük. Amit hátrahagyott gondozom, értékelem, megbecsülöm. Hálát érzek a munkáikért. A hagyományokat gyakran tagadják sokan, aztán vissza is térnek, amikor elidegenednek több nem működő működésmódban. Érti nagyon is amit most leírtam, az aki ezt megtapasztalja. Tud tartást adni, ha megtapasztaljuk az erőnket, amikor megoldjuk a nem könnyű teendőket magunk körül. Volt is tartása a nagyapámnak is, emlékszem. Felidézem. Nyomatékosítja bennem, nem vagyok akárki. Rájuk gondolva, erőt ad. A történeteiket hallgattam gyerekként, amikor munkáik közben beszélgettek. Figyelem az újakat, ők merre haladnak. Mennyit visznek tovább belőlem? Ők miket mutatnak az utánuk következőknek? Milyen utat jelölnek? :) Kati