Természetesen nem azok felé buzdítás ez a mondat, akik önimádóak, hanem akik ennek igencsak híján vannak. Amikor a külvilág a mércét túl magasra tolja. Legyen az apánk, az iskola, a munka. Megugorhatatlan magassággal az önszeretetünket szinte kicsinálja. Ha elhisszük, hogy azt nekünk bírni kéne és mivel nem megy, elkezdünk azonosulni az elvárások, miatt a kudarccal, elindul az önutálat. Figyeljük csak kicsit kívülről a jó és a szinte irigylésre méltó tulajdonságainkat! Azt szoktam olvasni: ” A korábbi önmagad sokszor irigyelné, ahol most vagy.” Gondolj arra! Miket értél el? Például, ha házad, otthonod van, a hivatásod, amiért tanultál sokat. Önmagadhoz képest fejlődtél is a munkádban. Ergó: Sikereid vannak. A korodhoz képest egész jól tartod magad. Veregesd meg a vállad! Tehát ne csak abba véssz el, hogy trenkölöd, korholod, hajszolod magad, hanem állj meg, konstatáld: „Nem is olyan vacak! Sőt! lehetne rosszabb. A körülményekhez képest elég messzire jutottam. „Pedig mennyi felől tesznek keresztbe és mégis megugrottam. Ahogyan írják sokan.” Büszke vagyok a szívemre, amiért ennyi felől bántották és mégis bírta.” Lassan már leírni is félek, mert azok akik az életünk nehezítésére hivatottak, ötleteket merítenek, újabb megszorítássokra. Az ember szinte paranoiássá lesz, ha tapasztalja, mennyi felől közelítenek a lehúzósak. Még ha a kihívások fejlődést, erősödést is generálnak. :) Kata