E kétrészes cikksorozatnak a témája az, amire a címe utal: a férfias hatalom megszerzése, alkalmazása. Messze nem meríti ki a témát, bőven lehet folytatni. Ezt a cikket lesz nehezebb megírnom, mert erről kevés tapasztalatom van, alig több, mint egy éve karatézom. Shotokan karatét tanulok, melynek megalapítója Gichin Funakoshi.

Kétféle harcost különböztetek meg: a szellemit és a testit (fizikait). Egyik sem rosszabb ezen cikk keretein belül, mint a másik. Az egyik az igazságot hirdeti, és azért áll ki nehézségeket, a másik jogosan önmagát és a rábízott gyengéket védi. Ha kell, határozott fellépéssel, ha kell, ököllel. Most csak vele fogok foglalkozni.

Azért szeretem a karatét, mert nem csak harcolni tanít meg, de szemlélete szerint is, gyakorlata szerint is, Igaz Harcossá nevel. Vagyis nem a mindenáron való győzelemre irányítja a figyelmet, hanem fontos erényeket ad elénk (jellem, tisztelet, akarat, önuralom, szorgalom) és fejleszti a személyiséget. Mondjuk nekem ebben keveset ad, a kereszténység számomra egyértelműen kell.

Néhány gondolat a fizikai harcosról és harcról. (Ugorjunk fejest.)

Ahogy barátom, Kondics Imi mondta: ne félj kiállni, felvenni a kihívást! Ő szó szerint azt mondta nekem, a másiknak éppúgy fáj a te ütésed, mint neked az övé. Ne becsüld le az erőd, és ne értékeld túl a másik fellépését! Jó példa erre az indító cikkben Áron és az én küzdelmem. Én voltam a magabiztosabb, mégis Áron bizonyult ügyesebbnek, és bizony meg kellett küzdenem a dühömmel, mert nem tudtam úgy elérni, és eltalálni, mint vártam magamtól. Imi szerint nem kell lemerevedni, találékonynak kell lenni. Ő állt már székre, hogy le tudja fejelni az ellenfelét. (Nem tudom, akkor éppen jogosan védte –e magát? Ez nem most történt, kamaszkorában, amikor hajtotta a nőket és verte a korabeli fiúkat.  ;-))

Megsebesülni kitüntetés. Narancssárga övvizsgámra készültem, amikor az egyik barnaöves fiúnak (Martinnak hívják, később néhány technikát ő oktatott nekem, és mondhatom, türelmes és figyelmes oktatónak bizonyult) egy ütés, vagy rúgás következtében felrepedt a szája, és vérzett. Később mondta, nem fájt, csak vérzett. (Biztos szerénykedett is kicsit. :-) ) A dójóban lévő minden karatéka becsülte őt a sebért, amit kapott, a senseit is beleértve. Nem kell keresni a sebeket! De elfutni sem kell előlük.

A jó harcos nem magányos hős. Értékeli társai sikerét, férfias kiállását. Amikor igazi harc van, segíti társait, nem hagyja magukra őket. A lovagias egy harcos-egy ellenfél felállás szép eszme, de valószínű súlyos sebeket lehet megelőzni, ha nem hagyjuk magára társainkat. A lovagiasság szerintem ilyenkor az, hogy felszólítjuk az ellenfelet, mi vagyunk többen, és szabadon visszavonulhat a harctól. A harcnak amúgy sem kell utolsó vérig folyni. Menet közben, mikor már összemértük az erőnket, elcsattant pár pofon, szintén meg lehet kérdezni, akarja-e a másik folytatni? A mások szemében való megítélésünk szerintem kevésbé fontos, mint hogy annyi erőt (erőszakot) alkalmazzunk, amennyi tényleg kell. Ha egy nénit fiatalok csoportja támad meg, és a hangadónak már kiosztottunk pár pofont (meg, ha kemény legény, ő is nekünk), fel lehet ajánlani a visszavonulás lehetőségét. Ha büszkeségből nem él vele (van rá esély), felajánlhatjuk, hogy mi vonulunk vissza, feltéve, hogy a nénit békén hagyják. A harc célja nem egymás földbe döngölése, és férfias kakaskodás és presztízs harc (ki a keményebb legény), hanem egy védtelen ember megvédése. Ha meghátrálásunk után a fiatalok békén hagyják a nénit, elértük a célunk, a további küzdelem értelmetlen. EZ a valódi harci szellem, nem a hiúságból a végletekig folytatott harc. Az igazi harcos használja a fejét. Ha a nénit pl. egy buszpályaudvaron kell megvédeni, már a harci állásba lépéskor kiáltsunk oda valakinek, hogy hívjon segítséget, hívja a buszvezetőket, a rendőrséget, bárkit. Ha el lehet ijeszteni az ellenfelünket, ijesszük el! Nekünk sem kell utána a hatóságoknak magyarázkodni, az erkölcsi fölény pedig vitathatatlanul a miénk, és nő a presztízsünk a többiek szemében. Látják, nem mindenáron ragaszkodunk az erőszakos megoldáshoz, higgadtak és józanok vagyunk. Felnőtt férfiak, nem ideges kamaszok.

Önuralom. Sokkal jobban tudunk küzdeni, ha urai vagyunk önmagunknak. Persze a fájdalom, a csalódottság haragot csal elő, de ha lehet, fújjunk egyet, hátralépve, mielőtt ismét küzdőállásba ereszkedünk. Az önmagát uraló ember jobban jelen van szellemileg is, és biztosabban felismeri, mikortól értelmetlen a küzdelem. Viszont: egyik ismerősöm mesélte, aki Angliában dolgozott buszvezetőként, hogy egy este Southampton külvárosában fiatalok támadtak rá. Először a busz ablakát verték be, mire ő kiszállt, és már kapta is az első ütést. Golfütő és hasonló fegyverek voltak a galeri tagjainál. Tibor nem hagyta magát. Háromszor küldték földre, háromszor állt fel. Nagyon elkapták, a koponyája megsérült, és számos sebet kapott. Lelki erejét látva, a csapat megfutamodott (tíznél többen voltak!). Tibor mesélte, ha nem áll mindig fel, megölték volna. Vannak helyzetek, amikor NEM adhatod fel. Sokkal rosszabb jön, ha nem tartasz ki, mintha mindent beleadsz. Mások és/vagy a saját életed, tartós testi károsodásod múlhat rajta. Túl kell lépned magadon, és erőt kell meríteni valahonnan. Legyen az a többiek biztatása, egy rád bízott gyerek ijedt-reménykedő pillantása, a saját halálfélelmed, mindegy. Ekkor tényleg utolsó leheletig megy a harc, vagy, míg a másik meg nem futamodik. És ilyenkor nyugodtan felejtsd el a légy fegyelmezett, urald önmagad, légy Igazi Harcos eszméit! Ilyen helyzetben az Igazi Harcos tudja, hogy most mindent vagy semmit helyzet van, és ha gyilkos düh szállja meg, akkor azt használja célja eléréséhez. (Tibor azt mondta, ha valamelyik fiatal akkor a kezébe kerül, biztos megölte volna. Ijedt pillantásomra közölte: „Zoli ez egy ilyen helyzet volt. Hidd el, a keresztény hiteddel együtt sem tudtál volna mit tenni te sem. Iszonyú indulatok szakadnak fel az emberben ilyenkor.”)

Én ezért is szeretem a karatét, és tisztelem és becsülöm az edzőmet, Pál Tibor senseit. Kihozza belőlem, hogy túl tudjak lépni önmagamon, és nagy megtiszteltetés, amikor edzőtáborban pl. hozzám lép, és a nyújtógyakorlatot a végletekig megköveteli. Ott állt legutóbb, és emelte a lábam, a partneremnek mondta, álljon még följebb, még följebb (annak vállán nyugodott a lábam), ő pedig megtámasztott, amikor párszor majdnem elestem. Fájt, de eddig még Tibor edzésein soha nem sérültem le. Figyel, meddig mehet el. Másik alkalommal, nyáron kétszáz gyomorrúgást kellett megcsinálnunk, számolásra, kifeszített kötél felett. Állítólag a gyakorlat a technika tökéletesítésére van, de szerintem inkább erőgyakorlat. Fizikailag is, de szellemileg is. A századik rúgás után már csak arra figyeltem, hogy a lábam a kötél fölé emelkedjen, és valahogy rúgjak és visszahúzzam a lábam. A végén a sírás szélén álltam, Gábor, aki mellettem állt, nyugtatott: „mély levegő be, mély levegő ki”. Konkrétan nem sokat segített, de NEM VOLTAM EGYEDÜL. Ha úgy veszem, tehát rengeteget segített. És ne gondoljátok, hogy sokat teljesítettem a többiekhez képest! Ők előző táborban négyszáz rúgást végeztek el! Szerintem Tibor látta, mennyire nem bírom, és megkegyelmezett. Bár talán más oka volt, végül is nem biztos, hogy mindig minden körülöttem forog. Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy a sensei rám volt tekintettel. De biztos nem tudtam volna még kétszáz rúgást megcsinálni akkor. (Huszat se. ;-) )

Felelősség. Aki támadást provokál ki, hogy „önvédelemből” megalázhassa ellenfelét, az igen messze jár az Igaz Harcos eszméjétől. Aki rögtön üt, amikor még tárgyalni is lehetne, az nem Igaz Harcos. Sokszor csak meg kell kérdezni, mi az oka a nézeteltérésnek. Elfogulatlanul kell megpróbálni közvetíteni, általában mindkét félnek valamennyire igaza van. A néninek nem tetszik a kajla kamaszok viselkedése (pedig milyen lenne egy kamasz?), „beszól”. Bizony, idős emberek is képesek erre! Ha nincs szerencséje, van köztük egy érzelmileg sérült, az visszaszól, a néni önérzetes, megindul a perpatvar. Esetleg a kamasz megfogja a néni karját. Ezt már nem szabad hagyni. De egyébként az elfajuló szóbeli bántalmazást sem. És bizony, nem mindig az áldozatnak látszó az igazi áldozat! (Jártam már így, egy kiscsaj két fiú kísérője mellett egy négyfős fiútársaságot hergelt – valóban egy buszpályaudvaron. Először a csaj oldalán álltam, elkezdtem kísérni őket, aztán szerencsére a csajszi lelépett. Visszafelé elkezdtünk beszélgetni a srácokkal, és kiderült, hogy a kiscsaj volt a hunyó.Örültem, hogy nem léptem közbe.)

Ha harc alakul ki, és sérülés van, a győztes hívja először a mentőket, és ha kell, és teheti, kísérje be áldozatát a kórházba. Akkor is, ha emiatt késik otthonról, iskolából, stb. Nagyon fontos eseteket kivéve, legyen ott a pórul járt mellett. Ezzel lehet vitatkozni, de nekem ebben példaképem Szent Johanna, az egyik legnagyszerűbb harcos (aki nő volt – még hogy Istennek nincs humora ;-) ), aki kétséget kizáróan Isten harcosa volt (meg is égették). Ő egyszer például a csatatéren, a csata végeztével, egy haldokló angol katonát (az ellenségét) vigasztalta, és biztatta, hogy fogadja el Krisztust. Rá lehet mutatni a legyőzött ellenfélnek tettei helytelenségére, példát lehet adni erkölcsi tartásból, emberségből. A másik: a rendőrséggel is együtt kell működni! Nincs gyáva elpucolás a helyszínről! Aki üt, vállalja annak felelősségét! Tisztázza a helyzetet, nézzen szembe vele, a társadalom hogyan ítéli meg az ő tettét! Én ezért is tisztelem a karate edzőmet, mert ő már próbálta ki magát éles harcban. Többször volt már pl. rendfenntartó rendezvényeken. Előfordult, hogy nővel (!) szemben kellett magát megvédenie. Az illető nekiállt őt fojtogatni. Remélem, kedves feministák magatokra veszitek ennek a nőnek a viselkedését, mert a régi, patriarchális korban ilyen elképzelhetetlen volt, hogy férfinek jogosan(!) kelljen nővel szemben erőszakot alkalmazni. Ugye kellően ég az arcotok, mikor ezt olvassátok? (Úristen, de naiv vagyok.) Gondolom, a nőfelszabadítással ti sem ezt akartátok elérni. Meglehet, ideje visszavonulót fújni.

Éberség. Nem tudhatod, mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor harcosként (egyszerűen: bátor férfiként) kell fellépned. Példa: két fiatalember a zsúfolt járdán kerékpározott szülővárosom Fő terén. Nem szólt kisharang, hogy most kell határozottan fellépnem. Egyik barátom megtette, én későn kapcsoltam, a lehetőség elment mellettem. Szó szerint. Máskor egy fiatalember volt nagyon tiszteletlen egy időssel szemben. Meg nem engedhető hangnemben beszélt vele. Megint haboztam, az esemény elmúlt. De mindig kicsit tapasztaltabb lettem: „aha, ilyen élmény, mikor belecsöppenek az események sodrába.” Kezdtem ráhangolódni a dolgokra, és amikor a vonaton egy fiatal hölgy nagyhangon kikérte magának az intézkedő kalauz intézkedését (valami papírja nem volt rendben, és így azt hiszem, jogosulatlanul vett igénybe kedvezményt. Nem az ő hibája volt, de ezt a kalauz nem köteles figyelembe venni, és NEM volt udvariatlan.) Ekkor már gondolkodás nélkül oda léptem, és szóltam a lánynak, hogy beszéljen több tisztelettel a kalauzzal. Arra a kérdésre, hogy mi közöm van hozzá, azt feleltem, hogy előttem történik mindez. Ennyi elég, úgy vélem.

Végül egy fontos gondolat a végére: hála a Jó Istennek aránylag civilizált országban élünk. Igazi erőalkalmazásra itt nagyon ritkán van szükség. (Bizonyos vidékeket kivéve, de ahol rendszeres az erőszak, ott el kell gondolkodni, mi az igazi probléma. Meglehet, több kell, mint harcos fellépés. Ima, közvetítés, tárgyalás; meglehet a szegénység, társadalmi megítélés stb. enyhítése. Segítő szervezetek: Karitász, Baptista Szeretetszolgálat, mediátorok stb. bevonása. A rendőrséggel való együttműködés. Az ott lakók számára: engesztelés, bocsánatkérés gyakorlása, oda-vissza.) Aki ezeket a gondolatokat saját belső feszültségeinek, frusztráltságának (csalódásainak) kiélésére használja (na, akkor keresek egy „megvédendő” gyengét, és máris gátlástalanul verhetem halomra az embereket), annak az éretlenségéért én nem tudom, és nem is akarom a felelősséget vállalni. Szívesen megteszem, ami tőlem telik, ha erre a cikkre hivatkozva bárki helytelenül él erejével (ima érte, beszélgetés vele, építő vita, stb.), de ez az újság felnőtt embereknek, elsősorban férfiaknak, de ugyanakkor nőknek is készül. Tessék elgondolkozni az olvasottakon, nem ész nélkül cselekedni! A magam felelősségét viszont szívesen vállalom. Egy férfinak (és ma már egy nőnek is) ezt kell tennie.

;-)

Zoli

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pál Tibor, 3 danos Shotokan karate mester támadást hajt végre (III. IJKA Karate European Championship 3. helyezett, I. WKF Karate Premier League 2. helyezett, Ippon Shobu Magyar Bajnokság 1.helyezett, és még több tiszteletre méltó eredmény birtokosa.)