Az alábbi történet nem teljesen a fantázia műve. Van némi valóság alapja is.

Tanmese

Alexnek hívnak. Húszéves voltam, amikor megismerkedtem Erzsivel. Sikerült teljesen elcsavarnom a fejét, gyorsan ágyba vittem. Odaadó szerelme előhívta belőlem az ősi hímet. Korlátoztam őt, minden figyelme és lelki energiája kellett. Féltékeny voltam, mikor a fiatal srácokból álló zenekar énekesére elragadtatott pillantást vetett. Sokatmondó üzenet volt számomra, amikor hozzámenve egy elnyomott nőről szóló könyvet olvasott.

Aztán szakított velem. Bár végig hatalmaskodni igyekeztem rajta, mégis miután megszűnt a kapcsolatunk, jöttem rá, mennyire rá támaszkodtam. Üldöztem még egy darabig, úgy éreztem, nem tudok meglenni nélküle, egyszer a lakóhelyére is letekertem (másik városban lakott, mint én). Azt az éjszakát egy vasúti váróteremben töltöttem, egy barátságos vasutas jóvoltából. Erzsi anyja egyszerűen elzavart az ajtajuk elől.

Ezután tértem meg Istenhez. (Elfogadtam az Ő vezetését, uralmát az életemben. Kemény szavak, de Ő nem árul zsákbamacskát: az elején elmondja, mit akar – a lelkünket, nem kevesebbet.)

Hosszú idő telt el, mire kezdtem rájönni, hogy egyedül is jó. Nagyon jó felismerés volt! Végre egy kis szabadság az örökös másik után vágyódásból, a kínzó, kielégítetlen belső igényből.

Emlékszem, már máshol dolgoztam, amikor kolléganőim a férfiakról beszélgettek. Fájt hallani őket, milyennek is látják a partnereiket, általában minket, férfiakat. Úgy éreztem, Isten rajtuk keresztül csiszolja a lelkem. Szembe kellett néznem ezzel is, bár akkor még nem volt védelmem: nem tapasztaltam, hogy férfiak lehetnek értékek hordozói is, és sok női gond abból ered, hogy nem értenek minket, férfiakat. Sőt, hogy nagyon sokszor mi, férfiak sem értjük magunkat. Túl messze keveredtünk a természettől, saját, belső természetünktől is, civilizációnk túl modern. Össze is fog omlani, kétségem sincs e felől.

Aztán összekerültem Katival. Ő domináns nő volt, vitán felül az. Azt hiszem, a vezeklés ideje volt ez. Kati kulcsszava egyszerű volt: kontroll. Ha valami nem úgy ment, ahogy ő akarta, akkor rögtön támadott, szavakkal, a toporzékolásig képesen, de volt, hogy nekem esett, pl. karmolt. Jó akartam lenni, ma már így mondanám: „Müller Péteres”, modern, emancipált. Tűrtem.

Aztán találkoztam más férfiakkal is: csatlakoztam egy horgászcsapathoz az otthonomtól nem messze. Végre megtapasztaltam, hogy a férfiközösség lehet JÓ hordozója is. Megértettük egymást, pecázás után hosszan beszélgettünk, más közös programokat is szerveztünk. Kezdtem megváltozni. Magam is meglepődtem, mikor egyszer csak Kati elé álltam, és közöltem: vége. Megpróbált rám mászni, ágyba vinni, de ismertem már az ilyen trükkjeit. Amikor támadott (az edényeket kezdte a földhöz vágni), lefogtam a karját, és megfenyegettem, hogy baja lesz, ha nem hagyja abba. Nem hagyta, sőt segítségért kezdett sikoltozni. Megrémültem, mert szomszédaink voltak, és a barátaim meséltek róla, hogy sok nő manapság visszaél azzal, hogy családon belüli erőszaknál eleve őt tételezik fel áldozatnak. De félelmem ellenére (vagy éppen azért) berángattam Katit a fürdőszobába, és megnyitottam rá a hideg zuhanyt. Pokoli jelenet volt, magának az ördögnek éreztem magam (a sikítozó, megalázott nő a kádban, ahogy szabadulni akar, de én visszalököm, újra és újra, amíg fel nem adja. De mit tehettem volna? Szerintem robbant bennem az elmúlt idő minden megalázottsága, és úgy éreztem, Katival másképpen nem lehet.) Sikerült, lenyugodott, átöltözött (persze előttem, ezzel is kihangsúlyozva megalázott, áldozat mivoltát. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom, de ezzel manipulálni nem hagytam magam), aztán elment. A holmiját kipakoltam az ajtó elé. Istennek hála, azóta nem láttam.

Isten elé vittem parázna kapcsolatom Erzsivel, Katival, és még néhány lánnyal, akik közben voltak. (Mármint Erzsi és Kati között, nem párhuzamosan.) Hónapok teltek el, jártam a gyülekezetbe, és jártam a férfitársaim közé. Aztán megismerkedtem az evangélikusok közül Irénnel. (Én református vagyok.) Ő elfogadja a Biblia tanítását a helyes férfi – nő szerepről a családban, és elvárja tőlem, hogy Férfiként viselkedjek. Igaz, én is tőle, hogy ő meg Nőként. Tartjuk a tisztaságot, bár emiatt néha igencsak okosnak kell lennünk. Lehetőleg nem maradunk kettesben olyan helyen, ahol senki nem zavarna minket hosszabb ideig. Készülünk a házasságra.

Isten szerinti Férfi vagyok. És boldog.

Zoli