Töprengünk saját terveinken. Egyszer csak bevillan, mi lenne ha bizonyos dolog történne. Megérzünk olykor a jövőben várható negatív eseményeket. A bekövetkezésük bizonyos százalékban esélyes. Elhessegetjük normál esetben. Próbálunk vizualizálni pozitív végkifejletet. Ha mégis a negatív jön be, akkor okoljuk önmagunkat némileg. Mintha csak bevonzottuk volna. Ez lelki önbántás, önostorozás.  Más: Szervezünk önmagunkra nehezítéseket. Kitesszük  önmagunkat megpróbáltatásoknak. Mintha csak treníroznák önmagunkat. Feltérképezzük ilyenkor saját határainkat, korlátainkat. Olyan mint egy kaland. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a kívül állók is lazább sorsot szánnak nekünk. Annyira megszoktuk, hogy edzzük önmagunkat. „Én csak nehezíteni tudom az életem.” Hallom gyakran. „Kívül álló kell ahhoz, hogy lazítsak, oldódjak.Hajtok folyton.” Mindez mazochizmus nélkül jellemez sokakat. Egyszerűen annyira ellenszenves a tespedős létforma, hogy az élet dolgaival mintegy túl edzik, túlterheljük önmagukat.