Emlékszem, Zoét mennyire szorongattam a szerelmemmel. Későn érő, gátlásos fiú voltam, és nagyon kötődtem hozzá. Nálam kicsit fiatalabb lány volt. Minden figyelme kellett, ha elismerően szólt egy másik srácról, rögtön féltékeny lettem. Jelzés értékű volt, mikor egyszer felmenve hozzájuk, egy elnyomott nőkről szóló könyvet olvasott éppen.
Nagyon nehezen viseltem, mikor dobott. Hívogattam, próbáltam ismét felkelteni az érdeklődését, vádoltam, hogy kifacsart, mint egy citromot. De éreztem, hogy valójában én telepedtem rá, én fojtottam meg (irántam érzett vágyát mindenképp) a túlzott ragaszkodással.
Szakításunk után bűntudat, önvád és kisebbrendűség érzése kísért. Próbálkoztam más lányoknál is, de túl hamar akartam, hogy szerelembe essenek, hogy epedjenek utánam (később volt ilyen is, mesélek róla mindjárt.) Sikertelen voltam.
Aztán találkoztam Évával. Na, neki kellettem! Hajnalban, amikor elmentem tőle, sírdogált a vállamon, nem beszélhettem egy Kati nevű fiatal nővel, mivel pár hónapja volt egy sikertelen randink, és ő a barátságot még tartotta volna.
Éva fokozatosan vont az irányítása alá. Büszke férfi énem darabokként törte szét, felelősségre vonások, féltékenység, és időnként megalázó jelenetek, pl. sikoltozva veszekedni velem az utcán… De KELLETTEM neki. Nagyon is. Értékesnek éreztem magam, ha vért izzadva is, lelkileg ezerszer pofon ütve.
Aztán nyugodtabb idő jött, szóba került a házasság is, amikor egyik nap hiába kerestem a munkahelyén. A kollégái sajnálkozva néztek rám, és közölték, hogy munkahelyet váltott, másik városba költözött a szeretőjéhez. Állítólag a gyerek is útban volt már. Mekkora balek és milyen szerencsés férfi voltam egyben! Hát ezért volt nyugtom az utóbbi időben! Áldásom adtam Évára és új családjára, és továbbléptem.
Életemben először akartam egyedül lenni. Új hobbi jött, gondoltam élek a szabadságommal és kipróbálok dolgokat. Jó helyre kerültem, olyan pecások közé, akik időnként összejöttek a botok nélkül is. Beszélgetések, közös halászléfőzés, egy – egy kirándulás velük – és férfibölcsességek. Például, hogy a hozzám hasonló átlagférfit mennyire az áldozathozatalra neveli a társadalom. Udvariasság a nőkkel szemben, gyereknevelés, házimunka és persze munka, munka és munka a gyerekekért, a közös nyaralásért, gyakorlatilag bármiért, amit az asszony kitalál, és cserébe Müller Péteres lejáratás a köszönet. Hogy szerintünk minden nő szőke nő (átverhető, és átverendő).
Az új barátaim szerint fel kell fedeznünk és újraalkotnunk a saját férfivilágunkat. Volt, aki kurvázott, volt, aki a drogról próbált lejönni, neki terápia volt a pecázás. De a legtöbben egyszerű családos férfiak voltak, akár nagypapák, akik vallották, hogy lehet nekik is szavuk az életüket illetően. Akár a társadalommal szembemenve, vagy feleségeik elképzelései ellenére is. Igazából azonban egyikük sem volt kifejezett lázadó, csak megvolt az életükben a maguk férfikuckója, jellemzően a horgászás és a „Csapat”. És ez szent volt. Ezért szinte mindent félretettek. Megadták a világnak, ami a világé, és ugyanakkor elvették a világtól, ami nekik járt.
Már vagy három éve jártam közéjük, amikor belépett az életembe Zsóka. Az elején vele is hasonlóan indult minden, mint korábban. Hiányoltam, hogy nem adja egyértelmű jeleit annak, hogy szeret és akar engem. Aztán beszélgettem a fiúkkal a tónál. És pár napig nem kerestem Zsókát. Időt akartam mindkettőnknek adni, de főleg magamnak, hogy igazából mit is akarok vele. Végül ő hívott fel, hogy most akkor eltűntem?
Igyekszem nagyon tudatosan megélni Zsókával a szerelmet, társa lenni, figyelni rá, és érzelmeket adni – kapni. De azóta is eltűnök időnként a „Csapattal”. Nőmentes zóna – és Zsóka tiszteli ezt.
Kell a Férfinek a maga fajtája társasága.