Nézem a videót, amire Alter Ego hívta fel a figyelmem a Férfihangos cikkével. Nem is olyan nagyon rég cikket írtam, amiben képzeletbeli beszélgetést (oké, valójában monológot) folytattam Irina Sevcsenkóval, a Femen vezetőjével. Most meg itt vannak ezek az önmagukból kifordult (hát, állítólag: nők) akik, úgy tűnik, bármit megengednek maguknak, mert a másik szerintük „rossz”. Egy patriarchális vallás, patriarcha képviselőivel szemben. Le kell írnom ezt a szót, hogy: „képmutatás”?
Feltűnő, hogy a nőelnyomó, agresszív patriarchák milyen szelíden tűrik, ahogy ezek az, izé… nők, megszégyenítik őket, a nemiszervük táján megfestik a nadrágjukat, a képükbe üvöltöznek, az arcukba köpnek, és szemérmetlenkednek, tudva, hogy alapból egy ilyen helyzet mennyire kísértő egy férfinek. Jó, ez nem teljesen az az eset. Igazából egy nő attól, hogy meztelen, még nem feltétlen válik vágy tárgyává. Pl. ha mocskos ribancként viselkedik, ennek kisebb az esélye.
Van egy másodperc, amikor látszik, hogy az egyik férfiban az tartja a lelket, hogy férfitársa ott áll mellette, szorítja a vállát, és a füle mellett imádkozza hangosan a Rózsafüzért. Ha nem erősítené, valószínű lelkileg, és meglehet, fizikailag is összeomlana. Ugyanis a férfipsziché sem bír el akármennyi agressziót, még ha nőktől kell elszenvednie, akkor sem. Mert a nő alapesetben mindig a partner és nem a vetélytárs. Hagyományosan a másik férfi a vetélytárs (vagy éppen szövetséges, de akkor is más férfi(ak) ellen.) Hagyományosan nem a nővel vetélkedik a férfi.
Milyen érzés lehet, ha a lovagiasság erényével (társadalmi és személyes szinten plusz lelki javakat nyújtok, mert kiszolgáltatottságod, gyengébb voltod, valamiféle hátrányod miatt, ezt szükségesnek tartom. Illetve mert valamiféle egyéb javad – szépséged, figyelmed, kedvességed – elnyerésére törekszem ezáltal.) ilyen végletekig visszaél a „gyengébb nem”? Ha a tanúsított jóságot buzdításnak veszi a még nagyobb lelki sötétség megvalósítására? Mert: „Igazam van”…
És: van?
Ismerek férfit, aki vert meg nőt. Nem a diadalmámor volt, amit érzett utána. A legtöbb férfinek ugyanis meg kell küzdenie a szégyen érzésével, ha nőt bánt fizikailag. Akkor is, ha érthető volt a tette. (Pl. magát védte.) Világos, nem minden férfi ilyen, tudok ellenpéldát is. Aki megveri, „mert nem tudta, hol a helye”. Elgondolkodás, megbánás, semmi. A nő bűne, hogy volt saját véleménye. És tudok olyant is, amikor a bántalmazott nő mondta ki: „azért egy kicsit megérdemeltem. Tényleg kegyetlen voltam vele. Pedig igazából szeretem.” És, ha már példák: amikor a férj nemcsak bántalmazta feleségét, de a saját fiát is arra nevelte, hogy tiszteletlen legyen az édesanyjával. Aki megszülte, gondoskodott róla, dolgozott rá, őszintén szerette… Kész, megint elakad az ember szava.
Mi mindennek a köze az Argentín esethez? Semmi. A szomorúság, a könnyek a szemem sarkában. Mert néha ki kell mondani: vagyunk páran, akiknek fáj, akiknek nem mindegy. Semelyik eset sem. Akiknek fáj az Élet sebe, a Lét fájdalma. Tudom, hogy többen is vagyunk ilyenek. Íme egy bizonyíték erre a kijelentésemre. Biztos van még ezer másik. Bár lenne millió. Testvéreknek nemzett és szült minket Ő, és hogy bánunk mi egymással?
Büszke vagyok argentín férfitestvéreimre, hogy megvédték, ami számukra SZENT, és vállalták a lelki sebeket: a megszégyenítést, megalázást. Valószínű, ezért sem fajult tömegverekedéssé és letartóztatások sorozatává az eset.
Úgy tudom, a katedrálisban NŐK imádkoztak értük.
Zoli