”Ördög Nóra”

Ennek a cikknek a célközönsége a mai, értelmiségi, emancipált nő. Ha katolikus, akkor duplán. Leginkább ő nem érti ezeket a dolgokat. Túl okos, és túl kevéssé ösztönös. Ez van.

„Igaz, tudom, hogy a 29-39 éves, független, önfenntartó értelmiségi nők közé tartozol. Életed biztonságos sínen halad. Jó munkahelyed van. Fizetésedből gond nélkül fenn tudod tartani magad. Valószínűleg kétszobás, napos, teraszos lakásod van. Bambuszbútorokkal és üveglapos íróasztallal, Ikea – könyvespolccal rendezted be. A falakon néhány impresszionista, például Van Gogh Virágcsendélet című festményének lenyomata függ üveglap mögött, ezüstözött keretben. A nappaliban jukka pálma, a teraszon majomkenyérfa, amelyet Bajorországban csak néhány hónapig lehet a szabadban tartani, különben a hálószobában áll. Ugyanígy a leander. A konyhában a háztartási technika összes gépét beépítetted. A mosogatógépbe Calgonit tablettát teszel, hogy a pohár vékony fala foltmentes legyen. Ha véletlenül meghívnál valakit, ne zavarják a gyertyás együttlétet a foltok. A pár üveg vörösbor – amit az Aldiban vettél, mert ott a legolcsóbb – már évek óta a kis bortartódban fekszik. Amikor észreveszed, megnyugtatod magad, hogy a bordóinak nem árt a kor. Nem látogat meg senki. Pedig készülsz a „nagy találkozásra”. Ph – semleges Sebamed szappanmentes folyadékkal mosakszol, és Dove krémmel kenegeted gyönyörű testedet fürdés után, hogy selymes legyen, amikor megsimogat a nagy Ő. Tudom, a tévéműsor nevetséges volt. Te sohasem borulnál a nagy Ő lába elé. És mégis készülsz a találkozóra, mint bakfis az első randevúra. Munkahelyeden, az egyetemen a legtöbb férfi nős, azokkal nem kezdesz, a többi mosdatlan vagy papnak készül. Reménytelenek. Megtért marxisták, akik amúgy is túl öregek. A többiek nem szeretik a gyerekeket és a növényeket. Esetleg általában az élőlényeket. Van néhány kedves, érzékeny, ápolt fiú is: ők melegek. Az első szerelmed. Róla is tudok. Otthon, Oberpfalzban. Honnan tudom? A kiejtésedben még mindig ott bujkál szülőfölded. Nem érdekes, én is vidéki vagyok. Együtt érettségiztetek. Átvette a szülők gazdaságát a mezőgazdasági egyetem után. Miről beszélgessetek. Számára nem létezik Nagy Károly, számodra pedig a vetésforgó. Aztán megházasodott. Elvette a második unokatestvérét, hogy gyarapítsa a birtokot. Barátnőiddel hetente egyszer, egy romantikus olasz vendéglőben találkozol. Giovanni, a pincér csábos mosolya még nem vett le a lábadról. Talán péntekenként gondolsz rá egy pillanatra, amikor kiveszed a Dr. Oetker pizzát a mikróból. Egyedül vacsorázol, mint a hét többi napján is. Letelepedsz a televízió elé, hogy megnézd a híradót. Éjfél után könnyű pornóra ébredsz. Szombaton délelőtt elmész egy kisállat-kereskedésbe, hogy vegyél magadnak kutyát, macskát vagy papagájt, de végül egyedül térsz haza. Moziba, színházba, koncertre a barátnőiddel mész, egyre ritkábban. Ők lassan megtalálják társukat, még akkor is, ha már – már elviselhetetlen kompromisszumokat kell kössenek. A barátnők, akikkel eddig mindent megbeszéltetek, el-elmaradoznak. Eleinte a friss kapcsolatra hivatkoznak, majd a családra – mindig a fiú szüleire, sohasem a sajátjaikra –, a barátokra – mindig a pasik barátaira. Aztán a gyerekekre. Egyre kevesebben ültök Giovanninál, akinek már minden mondatát és nyelvtani hibáját ismeritek. Ennyit a szexről, amivel a halálos ágyamon kísértettél. Már kacagni sem tudtok magatokon. Nyomaszt az űr, a magány, a céltalanság. Jobbra, sokkal jobbra vagy érdemes. Többre hivatott. Érzed, hogy valahol, valamikor valami nagyon kisiklott. Hát hol vagy, Laura?! Ezt kiáltozod olykor a tükör előtt. Héé! Laura! Hová lettél? Hol az a lány, az a gyönyörű, olaszos szépség, aki az érettségiképén olyan titokzatosan mosolyog, mint aki tudja, titkokkal, rejtelmekkel, igazságokkal, nagy fájdalmakkal és mérhetetlen boldogsággal teli, igazi, kiteljesedett élet vár reá? Hol vagy? Mivé satnyul, szürkül, porosodik a léted? Vegetálok, mondod egyszer, és hirtelen kirúgod magad alól a széket. Nem köszönsz a csajoknak, csak pénzt teszel az asztalra, tétován, elgondolkodva elindulsz. Onnan, az Oké Itáliából indulsz el a zarándokútra, hogy végre megismerj valamit önmagadból, a világból. Ne csodálkozz, hogy tudom, hiszen, ha csak egyetlen órát beszélgetek valakivel, felmondom az életét, a kedvenc illatát, a szokásait. Tudnom kell, ki ő, mert ha tudom, azt is tudom, mit fogok neki eladni. Ilyen egyszerű. Még azt is tudom, hogy Scholl papucsot hordasz, és hogy VW Golffal jársz. Sötét színű, dízel Golf. Ne rázd a fejed! Ne hitetlenkedj! Ez a dolgom, és én tudom a dolgomat. Legalább valami, amiben biztos vagyok. Folytassam? Triumph fehérneműt viselsz, de egyszer – te azt hiszed, hirtelen ötlettől sarkallva – vettél egy fekete csipkés melltartót és bugyit a Palmerstől, hozzá kombinéhálóinget. Nem véletlen volt, és nem is hirtelen ötlet. Egy gyertyás vacsorán az egyik barátnőd – kissé spiccesen – elmesélte, hogy mekkora hatással volt a pasijára. Azóta a csábító dessou, eredeti csomagolásában, ott lapul, várja a bevetés idejét a komódfiókban. Most már a komód alján. Ha nyáron nyaralni mész? Eleinte Olaszországba mentetek a barátnőiddel. Talán Riminibe. Futó kalandok a nyugágyas fiúkkal. De meguntad. Nem hozhatod magaddal az élményt, mint holmi csecsebecsét, így hát jött a forró és történelmi Jordánia, Petrával, római romokkal, Holt-tengerrel, aztán Izrael, a még ősibb, még történelmibb Jeruzsálemmel. Sorra került már Anglia is, Stonehenge. Onnan már az első reggeli után menekültél volna. De elszenvedted a programokat. Mind-mind study-tour, hajtogattad magadnak. Van értelme. Kell legyen! Hasznos! Hasznos-hasznos-hasznos! Aztán majdnem összeomlottál. Mert valójában erős vagy, és valóban tehetséges. Szép, okos, érzékeny. Ott a jel sugárzó tekintetedben.” Tolvaly Ferenc: El Camino – Az Út (54 – 57 oldal)

„Soma”

Ez a nő GYÖNYÖRŰ, igaz? Lenyűgöző, kívül-belül szép, vonzó és igazi. Mégis saját világának fogja. Magával ragadó és mégis önző. Olyan, mint Lucifer, az ördög. Bár egy hajszállal – igaz, nagyon fontos hajszállal – jobb. Nem rosszakaratú. Az ördög rosszakaratú. Ez a nő csak tudatlan, éretlen – keresztény szemmel. És ez a lelkület van (szerintem) ma pl. Ördög Nórában, Somában, és rengeteg-rengeteg mai emancipált és főleg értelmiségi nőben. „Férfiak, miért nem jöttök be a mi világunkba? Miért nem nőtök fel hozzánk? Miért nem követtek minket?”

Mert ez a „jóság” lenézést sugall. Arra koncentráltok, amilyenek ma, mi, férfiak szerintetek vagyunk, és nem arra, amilyenné válhatunk. Nem hisztek bennünk, és nem hoztok áldozatot értünk. Pedig anyáitok még ismerték ezt a lelkületet, és jobbá is lettek körülöttük a férfiak. Igaz, ők engedték a férfiakat férfinak lenni. EZ az igazi nőiség szerintem. Tudnának erről mesélni a szent asszonyok, a Szűzanyával, aki végignézte saját igaz és ártatlan fiának haláltusáját a kereszten, és Szent Mónikával, Szent Ágoston édesanyjával az élen. (Aki a férjének, amikor az részeg volt, és hőzöngött, soha nem mondott ellent, csendes szeretettel elviselte, aztán másnap emlékeztette, SZERINTE milyen is egy igazi férfi.)

Úgy vélem, ki kell lépni a női világ kereti közül, és megindulni a férfiak világa felé. Okosan, óvatosan és bátran. Mert megmondta az én Uram, (Jézusról beszélek) hogy: ne vessétek gyöngyeiteket a disznók elé, mert a sárba tapossák azokat, és aztán megfordulva titeket is megölnek. (Nem szó szerint idéztem.) Vannak férfiak, akik csak arra várnak, hogy áldozatot hozzatok értük, és azt gondolkodás nélkül saját pénzéhségük, kéjvágyuk, hatalmaskodásuk oltárán költsék el. Én ilyenre senkit rá nem beszélek. Csak olyannak lehet segíteni, aki maga is akar magán segíteni. Aki kész szembenézni magával. Ha a kritika nem rosszindulatú, sértettséggel teli, nem kioktató, hanem a legjobb értelemben nőies: tapintatos, rávezető, megértő, de egyértelmű és határozott, senki sem emelheti fel ellene a szavát. (Normális esetben.) Max: bocs, igazad van, de ezzel most nem tudok mit kezdeni. Ugyanakkor túlságosan a kritika elmondásának módján sem érdemes görcsölni, mert egy kimerítő nap végén, egy kemény helyzetben senki ne várja a másiktól, hogy tutujgatva mondja el azt, ami fáj. Egyrészt a férfiak sincsenek cukorból, másrészt minden okozott sebért később bocsánatot lehet kérni.

És hát szeretni, örülni a másiknak, megbecsülni! Egy írónő (sajnos fogalmam sincsen ki), írta, hogy amikor meghalt az édesapja, semmi rendkívülit nem tudott feleleveníteni róla. A zuhogó esőben kiment a bejárat elé állni az autóval, vagy a fagyban ő szállt ki először az autóból, hogy kinyissa a bejárati ajtót. És ez a nő bevallotta, hogy nagyon hiányzik neki az ő „semmit mondó életű” apukája.

Fogalmatok nincsen, mennyire lehet szenvedni attól, ha a nő, akivel élsz, nem néz fel rád. Ki lehet bírni, persze, nem arról van szó. Nem nyafizni akarok. És senki ne áltassa magát azzal, hogy most elsősorban a magánéletemről beszélek! Mert tessék körülnézni a tévésorozatokban, híradókban, újságcikkekben! Érték ma a férfiasság? Érték? Őszintén?

És ezt főleg nők terjesztik, akikkel szintén együtt élek, ha nem is otthon, de legalábbis, amikor a gondolataikkal, érzéseikkel találkozom. Főleg a médiában.

Szerintem nem nőiesíteni kell a férfiakat, hanem Igaz Férfivá segíteni nevelődni. Harcossá, királlyá, prófétává, és szeretővé. * Erre tömegesen fognak harapni, bár még így is sok munka és idő és ima, míg beindul a folyamat. Aztán divat lesz, aztán pedig elmélyül a dolog, és alászáll a társadalom mélyére, a hétköznapokba. És tettünk egy lépést előre, közösen: ti, Nők és mi, Férfiak.

Úgy legyen: Ámen.

;-)

Zoli

* Richard Rohr: A férfi útja II. alapján. Kiadta az Ursuslibris