A kezeletlen depresszív, olyan, mint egy félholt. Élő halottként bolyong a világban. Olvastam, hogy sokan, már huszonévesen holtak, csak több évtized után temetik el őket. Elgondolkodtató. Mindannyiunk környezetében van olyan, aki ilyen állapotban „él”. Inkább csak létezik, vegetál. Világszerte jelenség. A melankólikustól, a kataim állapotban vegetálóig. A környezetünkben, ha megfigyeljük a keserű embert, mennyire jó a közelében? Hasonlítsuk a kedélyesebb közelében való léthez, aki mellett feltöltődünk, nevetünk. Ötletünk, ihletünk lesz. Sajnos lehúz a kedélybeteg. Minket is csüggeszt. Még olyat is el bír keseríteni, aki mindig arra fókuszál, milyen apró lehetőségből, mit lehet kihozni. Mondhatnánk, hogy meneküljünk tőle, de van aki kihívásnak érzi, tekinti felrázni a mélyponton levőt. Életet vinni oda, abba, akiben csak pislákol az életkedv, életerő. Még a befele forduló introvertáltabbakról is elgondolkodhatunk. Tudjuk ők is eljuthatnak a maguk módján olyan szintekre, mint a nyitottabb extrovertáltak. A visszahúzódóbbnak más módszerei vannak. Sokat olvastam ebben a témában és a legmélyebb benyomást az a mondat tette: ” Még, ha marasztalod is erősen a mélypontot, akkor is elmúlik egyszer.” Ez pedig reménykeltő is annak, aki akarja, hogy jobb következzen. :) Kati