Az én drága rokonom,-aki korábban volt az írószövetség elnöke is- kérdeztem írjak -e, mert elbizonytalanodom gyakran. Azt felelte: ” Amíg mondandód van, mindenképpen. Amikor pedig, hazánk nagyjának, Bagdy Emőkének, elmeséltem, hogy az összes korábbi naplóm elégettem, mert tapasztaltam, hogy olvasgatják, szomorú volt. Helyettem is. Sajnálta. Emlékszem a hordóban égett a sok írás. Megijedtem, mert a házam ereszéig ért a lángja. Később már inkább vízcsap alatt áztattam el a lapokat és a foszlányokat leengedtem a csatornába. Víz vitte le. Lemosta. Vízjegyűként kicsit talán közelebb is állt hozzám ez a megoldás. Sokan semmisítik meg az írásaikat, naplóikat hasonlóképpen. Azért, hogy illetéktelenek ne olvassák. Sőt tovább menve a víz folyatja le a szóró temetések hamvait is. A csatornákban folyik le a folyókba, tengerekbe. Visszatérve a naplóírás gondolatához, mégis nagyon jó módszer a feszültségek könnyítésére. Még akkor is, ha a leírtakat valamikor megsemmisítjük. Önmagunkkal összegezhetjük a történteket. Mi magunk vagyunk önmagunk legjobb ismerői. Jeleznek az érzéseink. Testünk. Ha kiadjuk, papírra vetjük, ami történt, ami bánt, utána igenis könnyebb valamivel. :) Kati