Olyanoknak kellünk, szinte üldöznek, akik nekünk nem. Nekünk pedig olyan kellene, akiknek mi nem. Méltóság kell ennek elviseléséhez. Talán csak némelyeknek adatik meg, hogy mindkét fél azt akarja, akivel sikerül együtt lennie. Az időtartam is kérdéses, hogy ez meddig áll fenn. Kényes egyensúly, ahogyan megfigyeltem eddigi életemben. Amolyan húzd meg, ereszd meg. A taktikázókat, most nem említem. A manipulatív, játszmázókról már írtam épp eleget. Az egészségesen egymás felé érdeklődőkről gondolkodom. Ahogyan haladnak azonos ütemben egymás fele, hasonló ütemben. Illúzió lenne? Álom? Mese? A valóságban szenvedély lobban? A kötődések pedig ha elkezdődnek az sem egyformán erősödik a két félben? Ezen a téren levő túlzásokról szintén írtam már bőven. A szenvedély tehát nem zabolázható vagy csak kis mértékben. Fel is adja az ember, ha már sokadjára kötődött, aztán fájt elengednie azokat, akiket csak egyoldalúan ő szeretett. Ezért élnének annyian egyedül? Lehet. Hallgatom a barátnőmet: „Csapj agyon, ha még egyszer szerelmes leszek!” Mennyire éri meg a gyötrelem, ami jár vele? Hiszen meg is énekelték: „Szerelem szerelem, átkozott gyötrelem…”Azért ki tud virulni tőle az ember lelke, teste. :) Kati