Pados Zsolt, a Vas megyei Gyermekvédelni Szakszolgálat vezetője adott magánemberként interjút lapunknak. Az első rész Őrzőink (1) névvel keresendő a keresőben.

–  A függés biztos, a leépülés biztos, ez minden drognál így van, intellektuálisan – van tapasztalat rá, sajátkézből – erős leépülés következik.

Mit teszünk? Meg kell védeni a drogtól a gyereket – ez az első lépés. Büntetőjogi. Ha ezt nem tudom, a gyereket zárom el a veszélyes világtól. Ismétlem, nem teljesen, de ellenőrizhető kapcsolata legyen vele. Mert Ikerváron a bejárathoz jön a díler, elhajtani nem tudom; feljelentettem: kiröhögött. EZ VOLT, Zoli.

És ez nem elég, mert a rosszat blokkolni mindig kevés. Helyette adni kell valamit, ami építő és örömteli. Tanulnak, de nekik leginkább speciális tanulás, tanulási terv és foglalkozás kell, meg a szabadidejüket strukturálni. Nem túl mereven, de csellengők ne legyenek.

Nevelőszülők kellenének. NAGYON kellenének. Rengeteg támogatást kapnak, és még sincsenek. Anyagi, lakhatási, stb. támogatást. Itt, nyugaton és tőlünk nyugatabbra is gond az elidegenedettség.

– A tipikus mai, modern átlagmentalitás: maradok a saját köreimen belül. Dolgozom, család, barátok, privát örömök, és kész. A koldus mellett elmegyek, a segélyszervezeteket nem támogatom, még a politika is annyiban érdekel, hogy a sör mellett elvitatkozom a félinformációimról, de szavazni már nem biztos, hogy elmegyek. ÉS büszke vagyok magamra, hogy jó ember vagyok. Valamennyire persze, de sokszor lusta, közömbös, kényelmes. Illetve annyi energiát ölök a személyes életem különféle igényeinek kielégítésébe, hogy már nem is jut a körülöttem élők számára. Közterhek nem érdekelnek: amiből tudom, kivonom magam, mert az mind idegeneknek megy, csak azt nem gondolom végig, hogy azok az idegenek azok, akikkel egy utcában lakom, köszönünk egymásnak, együtt utazom a vonaton, akik mellett elsétálok az utcán, várok a moziban vagy a fodrásznál. Emberek, mint én.

– No, igen. De visszatérve a gyermekgondozásra: Kelet – Magyarországon, ahol nincs ilyen jó világ, több a nevelőszülő. Biztos a pénz miatt is, de ott jobban tudják az emberek, hogy függnek egymástól. Hogy szükségük van egymásra.

– Mit gondolsz arról, hogy ha beszélgetni kezdenének egymással a különböző felfogást képviselő csoportok, valamiféle megegyezés legyen a közös értékrend kapcsán? Pl. a kereskedelmi televíziók, amelyek nagy hatással vannak az emberekre: az egyházakkal, a közszolgálati televíziókkal.  Ha legalább beszélgetnének egymással.

– Igen, ez kéne, folyamatos beszélgetések, tárgyalások a különböző ideológiai, politikai oldalak között..

– Amit tettek is követnének.

– Igen, de még ez sincs. Meghallgatni, és tisztelettel (!) nem tudjuk egymást. Inkább erősíteni a saját tábort, lehetőleg túlkiabálni a másikat, ilyen tv az egyiknek, olyan rádió a másiknak… és a politika hevíti is ezt. Mert ma itthon nem arról szól, hogy figyeljünk a másikra is, ami értékes, ismerjük el, ha engedi, vegyük át, mint az ő ötletét (és nem sajátnak feltüntetni). Ma az van, ha a másik oldal bármilyen jó törvényjavaslatot ad be, BÁRMILYEN jót, mert ő adta be, el kell sikálni. Ha a politika így működik, amely példát ad, akkor nem vitás, hogy a társadalom sem lesz jobb. Ez nem kérdés.

– Tendencia a másik lehúzása, feketítése, emberileg lejáratása. Nem azt mondom, az enyém jó, ezért meg ezért. A másik maga, és amit mond: rossz. CSAK rossz. Éppen csak ördögnek nem nevezzük a szemben lévőket. Ők meg persze minket. Vidám Magyarország.

– Vitakultúránk nincs. Nyugaton ez jobb. Összességében nehéz hinni a javulásban, mert a hozzáállás nem olyan. Nincs bocsánatkérés, megbocsátás, a másik igazának elismerése, példa az árnyaltabb megközelítésre. Egyszerűsítés van: minden fekete és fehér.

– Én is azt látom, hogy a nagy politikai és ideológiai áramlatok a felszínen korcsolyáznak. Amikor a konkrét valóság, és az azzal foglakozó szakemberek, tudósok, kutatók megszólalnak, hogy amit oly hévvel hirdetnek, azt a valóság azért annyira nem támasztja alá, ők nem kapnak publicitást. A mélységbe, a konkrét hétköznapok szintjére igen kevesen szeretnek leereszkedni. Nem is könnyű, mindig időt és energiát követel, de a Valóság, amire építeni lehet, csak így tárja fel magát.

– Meg a bűnbak nyújtása. Gyere, adunk neked célpontot, amire ráüvöltheted minden sérelmed és haragod és fájdalmad. Ami átmenetileg könnyebbülést hoz, csak megoldást nem. Nem a széppel és igazzal vonz, és az épülés, fejlődés lehetőségével, hanem farkasfalkát formálnak, ami az erő érzetével tölti el a hétköznapok taposómalmában önmagát sokszor kicsinek és jelentéktelennek megélő embert. De mi van utána? Tudjuk – semmi jó. Mert a hangadók sem néznek túl sokszor pillanatnyi érdekeiken.

– Meg az alap hozzáállás: harcoljunk a rossz ellen! Miért nem: építsük a jót! Mindkét oldalra igaz: konzervatív, liberális, úgy látom, egy kutya ebben a kérdésben.

– Zoli, mind emberek vagyunk. Mind sebzettek. A pápától kezdve Irina Sevcsenkón, a Femen szélsőséges feminista szervezet vezetőjén át, tehozzád. Vagy hozzám. Ki beszél ma szépről? Ki tudja ma, mi az, hogy: Szép? Hogy ez fontos, jelentős? Persze, elhagyható, de drágán megfizetünk érte. Hogy örülni kell, pihenni kell; kiegyensúlyozott, természetes ritmusú életet kell élni? Divat: a gyerek az eleve agyonkoptatott farmerját összevagdossa, mert ez a divat. Nem hordanak öltönyt az emberek, alul lepusztult farmergatya, felül zakó. A nők nem vesznek fel szép nadrágot, csinos szoknyát, ami megmutatja a formás fenekük, meg a szép csípőjük, hanem olyat, amiből kilóg a fenekük és a hasuk. Gusztustalan, szerintem. Egyszerűen a lepusztításról szól az életünk.

– Vannak, akik szerint szervezetten, összeesküvés szerűen.

– Amit én nem tudok, de a pusztulattal találkozom, akár tudatos, akár rejtetten működő tendencia. Ha szépről, eleganciáról beszélsz, akkor fennhordod az orrod. Vagy mi a Jó? Relatív ma.

– De mi az, ami bevált? Ami kiállta az idő próbáját?

– Ez jó, erre lehetne építeni, de tudod, mi van? Mindig hoznak egy ellenpéldát, és a valóság rettentő árnyalt és sokszínű, szóval lehet találni, ami miatt le lehet húzni, amit mondasz. Elgáncsolnak az első körben. Zoli, szenvedélyek működnek itt, sokszor be nem vallott vágyak, erők, nem az ész. Az csak eszköz fedni a valódi tartalmat, ideológiát gyártani a tudattalanból megnyilvánuló késztetéshez. Bár aztán sokszor nem is tudattalan, hanem az azt képviselő személy megátalkodott és makacs, mert rabja saját természetének.

Példa, megint. Katolikus Egyház kétezer éves. Pár birodalmat túlélt. Betegápoló rendek, hithirdetők, vértanúk. Valamit letett. Mi van róla? A nagy mumus, tilalomfa (a Szabadság Isten idején!) gyerekmegrontó papokkal, meg hogy ötszáz évvel ezelőtt, amikor hatalma volt, hogy élt vissza vele, inkvizíció, amely már rég nincs, sőt II. János Pál pápa bocsánatot kért érte, de ettől függetlenül szinte csak a rosszat hallani. Ha filmet készítenek, az a női pápáról készül, aki valószínű sose létezett, és főműsoridőben a gyalázatos életű Borgia pápákról látsz; ami érték, azt a kisebb nézettségű közszolgálati tévé mutatja meg. Meggyőződésem, hogy emögött a Sátán áll, akkor már nyíltan is mondjuk ki. Szellemi hatalmakkal küzdünk, írta Pál apostol, és ez szerintem is így van. Nézd meg az amerikai filmeket! Ha jövő: romok, pusztulás, magány, hordák, veszélyek.

– Vagy csillogó-villogó technika, rend, de rideg, hideg, közönyös, elárvult, magányos emberekkel. Szép, tiszta, egyszerű, természetes, harmonikus sehol. A Különvélemény című filmben (ami szerintem pont erről szól, az emberi géniusz uralja a világot, és nem alázatosan együttműködik a már meglévővel, a Természettel – megismerve és tovább fejlesztve azt) látható az erős váltás: a három zseni iker borzalmas lelki szenvedések közt, valami félig hal vegetációban a bűn elleni harcban, majd a központi hatalmú ember bűnbánata után (össze is roppan bele, öngyilkos lesz, pedig JÓT akart, de a saját feje után – szépen képzelhetjük magunk a helyébe) végül Emberként: mint szép, ifjú hölgy, és fiú ikerpár, egy fákkal és növényekkel teli helyen, csendes otthonban, békés környezetben, víz közelében.

– Férfi és nő. Ami szintén természetes. Vonzódás, házasság, gyermek. Ma nem ezt látjuk. Pl. jön a „Pride”, a Büszkeség Napja. Én, mint gyermekvédő szakember felháborítónak tartom, hogy a gyerekeknek ez követendő példa lesz, nem problematikus helyzetként kezelik, amit türelemmel, megértéssel, de a helyére lehet tenni, hanem egy: kíváncsi lesz rá, bevonzódik, kettő: elhiszi, hogy ez természetes. Meglehet, a homoszexuális azt mondja, ez jó, de én azt gondolom, aki nem ezekkel az adottságokkal született, annak káros, és egy igazi, értékes és szép, izgalmas emberi élettől fosztja meg magát. Megint, Zoli: példa. Dolgoztam homoszexuális emberekkel, látensekkel, akik tényleg kínnak élték meg a heteroszexuális kapcsolatra épülő családot, és valójában nem voltak már rég jelen benne. Nos, ő menjen, és élje meg a homoszexualitását. De vannak mások is. Akik élték a homoszexualitást, de nem voltak tőle jól. Bántotta őket, bűnnek élték meg, és tényleg gyógyulni akartak. Hát ők akkor azt tehessék! Mert nekik az a segítség. Önismétlés ismét: a Valóság árnyalt. Pusztán elvek mentén nem megragadható. Kell hozzá szív is: megértés, bizalom, hit és intuíció. Bátorság.

Amúgy szerintem ma Magyarországon a homoszexuálisokat nem bántja senki. A társadalom nagy része toleráns. De ahogy a felvonulók viselkednek, mutogatják magukat, az veszélyes a gyerekeknek. Elég régóta dolgozom velük, meg családapa is vagyok, úgy gondolom, megalapozott a véleményem. Attól, hogy van néhány speciális eset, akiknek tényleg az a jó, ha megéli addig rejtett homoszexualitását, még nem jelenti azt, az azzá kellene formálni a társadalmat, vagy örökbe adok nekik gyereket, akit aztán hogyan nevelnek heteroszexuálissá? Amikor Apa is férfi és Anya is férfi? Vagy nő? És a gyerek mit tehet erről? Érdeke neki nem természetes közegben felnőni? Érdeke, hogy abortálják? Ki képviseli a gyerekek érdekeit? Te ismersz valakit? A homoszexuális mondja a magáét, aki abortálni akar, az mondja a magáét, a vér szerinti szülő bemegy a gyámhivatalba és mondja magáét, ha abuzálja, ha nem, de a gyerek hol és hogy tud felvonulni? Szóval toleráljuk a homoszexuálisokat, legyenek helyeik, alkalmaik, ahol összejárnak, ismerkednek, de szemérmetlen, visszataszító és főleg veszélyes reklámba ne kezdjünk az életmódjuk mellett.

– Igen, én is láttam, bocsánat, de undorító kinézetű és öltözékű homoszexuálisokat felvonulni, hogy arra kellett gondolnom, itt egy fontos cél van: és ez a megbotránkoztatás. Ezzel elfogadást elérni? Mert normálisan felöltözik, és kiáll: itt vagyok, ahogy élem a hétköznapjaim, dolgozom, barátaim vannak, értékes és hasznos ember vagyok, fogadjátok el az én eltérő szexuális érdeklődésem, ha nehéz, akkor is, mert nekem nehezebb azt hazudni, ami nem vagyok: az tökre ott van. De ami ma megy…

– Még egy utolsó téma: férfiakkal foglalkozó orgánumtól jöttél. Hát: „hol vannak ma a férfiak?”

Sokan mondják, hogy a politikában és a döntéshozásban kevés a nő. Üvegplafon, egyebek. Én meg azt mondom, hogy az igazán fontos területeken: oktatás, nevelés, gyerekvédelem, szociális terület, egészségügy – alig látsz férfit. Ahol rengeteg és fontos hatás éri a következő generációt, de a már meglévőt is. Mindenütt kéne férfi is, nem is kevés. Férfiemancipáció. Ahol a gyengék vannak, mert még formálódók, vagy gyengék, mert szenvednek, mert hiányaik vannak. A lehajlás képessége hol van a ma férfijában? Pont, ahol az ő erejére nagy szükség lenne, hogy megossza azt. Viselje, illetve segítsen viselni más terhét, gyengeségét. Ahol az ő magatartása, hangja, fellépése hiányzik. Mintát adó viselkedése. Bizony. A segítő attitűdjük a nőknek erősebb. A segítő szakmák velük vannak tele.

– Talán mert egy férfi másképp segít. Felhúz egy házat. Megszereli a hűtőt. Az átlag férfi a lelkéről se tud könnyen beszélni, ha direktbe kell. Kezdjünk el velük kertet felásni, falazni, és kis idő, és megindulnak a sztorik, a munka szünetében pedig sokszor az álarcok lehullanak, és valódi történetek és érzések jönnek elő. Mintha kéne egy férfias tevékenység, ami mentén egyszerre csak megnyílik a férfi psziché, és – nem viccelek! – gazdag tartalma előáramlik. Direktbe nőknek megy könnyen, meg nőies férfiaknak. Nekik természetes, hogy van lelkük, és foglalkozni kell vele, az átlag férfi erre akkor jön rá, ha nem funkcionál rendesen. Ha kínja van. Már ha hajlandó belátni, hogy van kínja. Mert sokszor inkább elmenekül előle, pl. alkoholba. Nagyon nehéz sok férfinak szembenézni saját sebezhetőségével, gyakorlatilag, hogy nem ő az Isten. Aki pedig pont sebezhető, erre legjobb példa megnézni egy feszületet. De a halott barátja, Lázár sírjánál is sírt, és Jeruzsálemet is megsiratta. Bizony van szíve, ami csak azért nem szakad meg értünk, meg végtelen nagy. Azért ott van erő. Ha csak ember lenne, már sokszorosan belehalt volna a fájdalomba, amit egymásnak okozunk.

– Nos: férfiak. Igen, másképp segít a férfi, de mégis a személyes, bensőséges közegekbe akkor is be kéne vonódniuk, nem mindig a külső világban alkotni és teremteni – mert kellenek. A lélektől lélekig áramló folyamatokba, a családon belül, a segítő szakmákon belül. KELLETEK, FÉRFIAK! És ezt most nem egy nő mondja. Tudom, ez plusz teher, de hatalmas megerősítés is, mert a gyerek, a jól tartott (érzelmekre, odafigyelésre gondolok elsősorban) asszony, a segítettek, a jó irányba terelt gyerekek, felkarolt idősek, betegek, összességében meghálálják. Célt, küldetést adnak, a fontosság és hasznosság érzését, és a szeretettség élményét. Melyik férfi bírja sokáig ezek nélkül? Amit az ilyen szerepvállalás ad, az mind természetes és helyes „tudatmódosító”, míg, aki azt hiszi, megvan nélkülük, az valódi, de nem természetes hatásmechanizmusú tudatmódosítókhoz fog nyúlni: mértéktelen szex, ital, drog. Szeretet és bensőségesség helyett legyen mámor. Na, a mámor szalmalángjánál nem fog felmelegedni.

– Csak ötletelek, de be lehetne vonni a férfiakat talán alkalomszerűen, de ismétlődően. Mert azért kell némi nőies attitűd az olyan szakmákhoz, mint a tiéd vagy az enyém (ápoló vagyok) ez nincs minden férfinak, és nem kell őket átnevelni. De nyílt napot tartani, amikor bejönnek a férfiak, beszélgetnek a segítettekkel, ismerkednek velük, konkrétan dolgoznak esetleg velük – azt talán lehetne.

– Vannak ilyen programok, pl. motoros klub, tiszta férfi az egész, Ikerváron, de nem rendszeres, nincs elterjedve.

– Még nagy akadály, hogy a magyar férfi minden jó szándéka mellett rengeteget gürizik. Anyagias szemléletünkből (a társadaloméból, nem a férfiakéból pusztán) is ered ez, amin ISZONYÚ nehéz változtatni, csodák végeláthatatlan sorozata kéne hozzá, mert a nyugatot akarjuk behozni, állandóan, holott ott nyári hőségben már bocsánat, de hullanak az öregek, mert a gyerekeik, akik vigyázhatnának rájuk, száz kilométerekre nyaralnak. Nálunk meg azért csak melléjük áll a legtöbbször valaki, (ritkán nem nő, de nem akarom korholni a férfiakat, ők akkor épp a második műszakot húzzák) és még mindig sokkal összetartóbbak vagyunk összességében, mint a más szempontból valóban civilizáltabb nyugat.

– Akkor maradjunk ennyiben, Zoli, köszönöm, hogy megkérdeztél a fontosnak gondolt dolgainkról.

– És én köszönöm a válaszaidat.

;-)

Zoli