Szereplők:

Mesélő

Miklós, János, Jóska, Gyuri: idősebb halászok

Isti: a halászlegény, aki hőssé lesz

Hans és Helmut: osztrák katonák

 

Ha behunyom a szemem, látok egy kis Balaton parti kicsike halászkunyhót, amit a lenyugvó nap fénye fürdet sugaraival. A zöldesen csillogó Balaton késő délutáni hullámtáncát járja, s lassan készülődik befogadni az ezüstös hold sejtelmes fényét, hogy valami titkos nászban majd összeforrhassanak. A sirályok, récék hangos visongása, sivalkodása alábbhagyott már s a vízi szárnyasok próbálnak koraesti fészket találni maguknak, vagy elnyugodva ringatózni a lágy vízben.

 Ősz van már ősz, látszik a vidéken, de még kevésbé érződik az októberi alkonyatban, hisz napközben még a nyarat idéző meleg sem ritka, ami még azt hazudja a tájnak, hogy a nyár az úr, pedig az már messze jár! Érzik ezt a halászkunyhó lakói is, akik esténként már begyújtják a kis vaskályhát s jó pár fahasábbal, száraz náddal enyhítik, melegítik a kunyhó levegőjét. Épp most tett a tűzre egy sovány hasábbal Miklós az idős halász, hisz az ő csontjai már sok telet átvészeltek, hamarább érzi a hűvös levegőt megfáradt teste.

Öt ember üldögél a kunyhóban, látszólag békésen, nyugodtan, pihenésre készülődve. A rozoga kis asztalon fakupákban hűvös, zamatos balatoni bor, amiből egyre sűrűbben kortyolgatnak, s annál jobban megered a nyelvük. A legfiatalabb, még legénykorban lévő halász kissé középen ül s láthatóan ő a legbeszédesebb, bár még a legkevesebbet tapasztalta a világból. Csontos vézna legény, akit nem vesznek igazán komolyan, néha ki is nevetik, legyintenek rá. A halászfalucska többi lakója is amolyan félnótásnak tartja, akinek a szavára nem sokat lehet adni, a lányok sem állnak vele szóba. Bár jóarcú fiú, mégis bolondosnak tartják, aki még a halászmesterséget sem képes kitanulni. Pedig igazán nincs alapja ezeknek a szóbeszédeknek, viszont a szerencsétlen csillagzat, ami alatt született, erre kárhoztatta őt!Később láthatjuk is, hogy mennyire igaztalan vádak voltak ezek! Tán tapasztalatlansága, szertelensége, éretlen jelleme ezt sugallhatta az embereknek, de csak a Jóisten a megmondhatója mi volt az oka!

  De most térjünk csak vissza a kiskunyhó rejtekébe, félhomályába, amit a pipafüst gomolygása még titokzatosabbá tesz!

 A látszólagos nyugalom mögött komoly indulatok rejteznek, elfojtott bánat, keserűség, csalódás. mintha siratnának valamit, vágyakoznának valami – valaki után… Néha egy-egy hangosabb szó is belenyilall az alkonyat vörösébe, de vigyáznak arra, nehogy kiszűrődjön olyan szó, ami veszélybe sodorhatná őket, s másokat. Tudják, hogy veszélyes idők járnak mostanában, az osztrák katonák csapatszámra grasszálnak a környéken és várják a helyi besúgók jelentéseit, híreit, s könyörtelenül lecsapnak azokra, akiket elárulnak júdáspénzen! Az egyik mellettük lévő halászkunyhó mélye is egy menekülő, üldözött katonát rejt, akit ott rejtettek el, menekítve a megtorlástól, ítélettől, gyalázattól! Erről csak sugdolózva beszélnek, mert tudják, hogy a falnak is füle van, s bármikor megjelenhetnek az osztrák pribékek. Ha megtalálják az osztrákok Kossuth katonáját, akkor az ő életük sincs biztonságban!

De nézzük, hallgassuk csak a történetet, minden szónál többet mond a valóság!

Miklós: – Nem is tudom, mikor lesz még egyszer ebben a hazában szabadság!

János.: – Ej, hagyd mán el, ne mondogasd annyit, még  a végén elvisznek bennünket is, aztán többet te sem pipázhatsz ebben a kunyhóban!

Miklós: – Mit bánom azt, inkább vigyenek el, de én aztán nem hajtom igába a fejemet az osztráknak! Elég volt 60 évig, mióta élek ezt csinálom, apám is ezt tette. annak a Mária Teréznek, vagy mi is vót a neve! Most végre azt hittem, hogy többé nem kell tőlük félni, Kossuth-ék elrendezik a sorsukat, de aztán mi lett az egészből…

Jóska: – Azt a költőfélét is azt mondják, hogy elkapták, vagy ami rosszabb, el is pusztították azok az orosz kutyák!

Gyuri: – Csendesebben, no, mert tényleg ráfázunk, aztán több szálkát nem nyelünk le, bármilyen girhes halat is fogunk ki!  Nem félek, de ezek bármikor itt teremhetnek, aztán Petőfi ide, Petőfi oda, már nem őt bántják, hanem minket!

Miklós:- Igen elhallgattál te gyerek, az előbb még be nem állt a szád! Mi jött rád! Vagy megijedtél? Hisz magad mondtad, hogy segítetted ezt a nyomorult menekülőt, és egy álló éjszakát voltál mellette! No, mondd, kiféle, miféle ember ez. Rossz ember persze nem lehet, mert Kossuth katonája, az mán igaz!

Isti:- Ez így igaz, és méghozzá én segítettem neki elbújni s könyörögtem be a Ferkó bácsiék szénapadlására! Félt is az öreg, de azt mondta, nem bánja, ez lesz a bosszúja azért, amit a labancféle művelt!

Jóska:- Gyönge egy bosszú, de mi mán csak ezt tehetjük sajna!

Miklós:- Elhallgass már, hadd beszéljen ez a félnótás! De ne hazudj ám gyerek, mert  több hálót  nem adok a kezedbe!

Isti:-  Szent igaz bátyókáim amit mondok, én segítettem neki a lápon hajnalban végigmenni, hisz nálam jobban csak maguk ismerik a zsombékost. Fegyvere is vót, olyan elültöltős mordály, de benedvesedett a lőpora, használni nem tudta!  A  német meg a sarkunkban vót, hallottuk a szuszogásukat, de aztán megijedtek a láptól s visszafordultak.

Miklós:- Ej  ez már nem semmi kisöcsém!

János:- Ne higgy neki, hisz ez félnótás!

Jóska:- Bolond likból bolond szél fúj, el nem hiszem, hogy te hoztad ide ezt a szökevényt!

Gyuri:- Én sem már no, de valahogy idekerült ez a szerencsétlen pára, valakinek kellett segítenie őt akár ki is vót? Bár rólad én se  hinném azt, hogy képes lennél rá, csak a szád jár! A faluban senki nem mondta, hogy te lettél volna, mindenki hallgat mint a sír!

Isti: – Higgyenek már nekem jóemberek! Azért hallgatnak, mert félnek! Félnek a némettől! Még talán maga a ház ura se tudja, hova bújtatta azt a nyomorultat! Jobb is tán, mert egyből kiszaladna a száján az igazság, ha a német a fegyverét rászegezné!

Miközben  ott beszélgetnek,  nem is tudják, hogy két német zsoldos, már alig pár kilométerre van tőlük és egyenesen feléjük vágtat lovon! A besúgók jól dolgoztak, jelezték, hogy a környéken bujkál egy szabadságharcos. De az emberek összetartására  jellemző, hogy még a ravasz spiclik sem tudták, hogy kinél, hol és mióta! Amint évődnek, vitatkoznak egymással, lódobogásra lesznek figyelmesek. Hirtelen el is hallgatnak, még az őszi légy zümmögését is lehet hallani. Remélik nem hozzájuk lép be a két zsoldos, nem őket faggatja majd, de sajnos tévednek! Hangos dörömbölés hallatszik, szinte beszakítja az ajtót!  A zsoldosok tudtak magyarul, eleget harcoltak már ellenünk, hogy ismerjék a magyar szót!

Hans: – Kinyitni! Kinyitni! Tudjuk, hogy  erre bujkál egy szökevény!

A halászok összenéztek, majd  Gyuri,  a legbátrabb odament az ajtóhoz, és kinyitotta  nekik. Azonnal beugrottak és fegyverrel a kezükben, szinte rájuk szegezve elkezdtek fenyegetőzve kérdezgetni!

Helmut:-  Azonnal  mondjátok meg, hol bujkál az a magyar kutya, vagy titeket viszünk el a tömlöcbe!

Miklós:– Ha tudnánk, biztosan megmondanánk, de az a baj, hogy még arról sem tudunk, hogy bujkálna  itt valaki!

Helmut:- Hazudsz  magyar, mind egyformák vagytok, de  majd ellátjuk a bajotokat, aztán meglátjuk utána mit mondotok.

A helyzet kezdett elmérgesedni, a németek egyre dühösebben követelték a választ.  Hadonásztak a fegyverekkel, bitófával fenyegetőztek, de úgy látszott, a halászok bátran tartják magukat, nem ijednek meg a saját árnyékuktól!         Ekkor taktikát változtattak, elkezdtek egyszerre hamis nyájassággal, behízelgően kérlelni.

Hans:- Na emberek, nem bánjátok meg, ha elvezettek minket ahhoz a nyomorulthoz! Húsz arany üti a markotokat, nézzétek, itt van a szíjamon a baksis!

És valóban ott függött a szíján pontosan húsz arany  a tarsolyában!  Istinek ekkor felcsillant a szeme, de nem a pénz miatt, hanem azét, mert támadt egy ötlete, amivel talán megmentheti a menekülő magyar katonát!

Helmut:- Na jóemberek, senki  nem akar gazdag lenni? Ennyi pénzt még nem is láttatok egyben! Ehettek, ihattok rajta, a mocskos gúnyáitokat is  kicserélhetitek!

Majd jót nevetett azon amit mondott  s lekicsinylően nézett a halászokra, akik kínos csendben ültek a lócákon. eszük ágában sem volt megszólalni! Isti azonban megtörte a csendet mindenki nagy megdöbbenésére és haragjára, mivel azt hitték, hogy áruló lett belőle!

Isti: – Én elvezetem  kegyelmeteket oda, ahol bujkál ez a katona, hisz  tudom hol van! Magam  láttam arra futni ezt a rongyos embert, azóta  is ott van, úgy tudom! Kéne nekem ez a pénz, mézeskalácsot vennék a  menyecskémnek a vásáron jövő héten!

Helmut:- Na rendben, megkapod a pénzt, ha már elkaptuk, ígérem, de addig semmit! És ha becsapsz, lelőlek mint egy kutyát, érted!

Isti:- Értem hát, ne tessék engem hazugnak gondolni, szívesen segítek az uraknak,  tudom  én, minek hova megy a vége!

Hans:- Azt mi is, ezért mész elöl, mi meg utánad, de ha szökni, vagy cselezni próbálsz, véged! Induljunk! Ti meg jobb ha vigyáztok, mert ha kiderül, hogy segítettetek annak a disznónak, vasra verve mentek a kapitányhoz! Itt maradjatok amíg vissza nem jövünk!

A  halászkunyhóban lévők megdermedtek a döbbenettől, a négy halászember szólni sem tudott! Egyrészt tartottak a katonáktól, másrészt csalódtak Istiben akit bár nem tartottak sokra , de árulónak soha nem gondolták! Legszívesebben köddé váltak volna, hogy ezt a gyalázatot ne  éljék át! De hát az ember már csak ember marad, testben  mindenképp! Lehajtották  deres fejüket, aztán csak nézték a kunyhó döngölt agyagpadlóját mindaddig, amíg ki nem mentek az  osztrákok  Istivel! Utána  is csak ültek szótlanul, s néha morrantak egyet-egyet, vagy ittak  egy korty bort a pipafüstre..

Közben már a nádas közelébe értek gyalogosan is a katonák Istivel. a lovakat kikötötték, úgy követték a legényt, aki megállt egy pillanatra és így szólt:

Isti:-  Én már innen  csak úgy vállalom az utat, ha odaadják nékem  baksist, mert nagyon nehéz erre az út, veszélyes , tán jobban  eszembe is jut, ha nálam a jutalom. meg aztán ránk  támadhat az a szökevényféle…

Hans:- Hallgass el és lódulj, mit képzelsz, velünk ne alkudozz!

Helmut:-  Add  oda neki, csak menjünk már, mindjárt teljesen sötét lesz! Ha nekünk ez  itt megmakacsolja magát, vissza sem találunk! Add már oda!

Hans:- Nesze! De most már eredj, vezess oda minket!

Isti:- Köszönöm, instálom  alázatosan, jöjjenek hát!

Azzal Isti elkezdte vezetni őket egyre beljebb a zsombékosba, szinte már maga sem tudta hová vezeti a két zsoldost. Sűrű nádas, süppedő zsombék, nagyon veszélyes annak, aki nem ismeri a járást! Ő ismerte és tudta, hogy nagyon meg kell keverni a két osztrákot, még véletlenül se tudjanak kikecmeregni onnét. De sajnos hibázott, mert a nagy izgalomban nem a jól ismert ösvényen ment, hanem átváltott egy másikra, amin bár járt többször, de korántsem volt  olyan biztos  ismerete.  Azt gondolta, ha minél veszélyesebb ösvényre vezeti őket, bizonyosabb, hogy nem tudnak kikeveredni  s ezalatt kereket oldhat, riaszthatja a magyar honvédet. De elszámította magát, mert a zsombékos azon részébe értek, ahol már nagyon ingoványos volt a talaj, és egyszerre süllyedni kezdtek mindhárman. Kétségbeesetten kapálózni kezdett a két zsoldos, a legény nem esett pánikba, hanem megfogta a 20 aranyat s a két derékig süllyedt katona arcába vágta  közben undorral nézett rájuk! Látható volt, hogy egyikük sem tud már kikászálódni a mocsár szorításából, ottvesznek. De az  egyiküknek még volt annyi ereje, hogy  a fegyverét beélesítse és a menekülő  legényre célozzon. Bár már hasig süllyedt a mocsárban, a bosszú éltette, így sikerült hátba lőnie Istit, aki holtan rogyott össze! Nem jutott messze, hisz a veszélyes ingovány miatt lassan haladhatott előre, ezért meg tudta lőni  a zsoldos.  Még egy kárörvendő kacaj hallatszott az osztráktól , aztán végleg elnyelte a mocsár, társával  együtt.

Odaveszett sajnos Isti is, a bátor fiatalember, aki legalább akkora hős volt, mint akit  megvédett az osztrákok bosszújától! Méltósággal halt meg, menekülés közben, éles fegyvertől, nem  júdáspénzzel kezében, amit persze nem is akart, ezért vágta a szemük közé! Ilyen emberek őrizték és vitték tovább még holtukban is a szabadságharc kékes-vörös lángját, amit mindmáig táplálnak  az igaz magyar lelkek!

A  halászok  pár nap múlva rátaláltak és titokban becsülettel eltemették. Levéve süvegüket csak ennyit mondtak magukban, gondolataik rejtekében: – Isten áldja ezt a legényt, aki nagyobb  és bátrabb volt mindnyájunknál , mi pedig hitetlenek voltunk és vakok!

Áldott legyen a forradalom emléke, a hősök és az összes egyszerű ember, akik összetartásukkal és bátorságukkal mindmáig  táplálják a forradalom ügyét és méltóságát! Isten áldja meg őket!

Vége

Németh László Zsolt