Ez az írás nem az út végén készül, egy kiszögelésnél megállva nézek vissza az eltelt másfél évre, és az előtte eltelt évtizedekre. És aztán röpke pillantásra méltatom az utat, mely még előttem áll. Hunyorítva a távoli cél felé. Mely mintha a Kilimandzsáró csúcsa lenne, elhinni is nehéz, hogy oda fel lehet jutni, pláne nekem, tapasztalatlan hegymászónak. De Isten mentsen, hogy korlátozzam az Ő hatalmát! Istennél nincs lehetetlen – mondta Jézus, mikor a tanítványai arról kérdezték, ki juthat be a Mennyországba. Maga erejéből senki, de Istennél minden lehetséges – volt a válasz. Szóval valahol biztos van egy beépített lift. Tuti. Különben nem tudok hinni a sikerben.

A kirakó első részlete Soma könyve, az „Új egyensúly”. Olvasva annak a mai, modern nőnek a képe alakult ki bennem, akit tudok tisztelni, szeretni, de együtt élni vele nem. És ő se velem. Mert nem tud és akar annyira be és elfogadó lenni, mint amennyire én szeretném. De amennyire én szeretném, annyira egyetlen férfit sem szabad el és befogadni. Mert nincs bennem egészséges mérték. Nem az értelmem vagy a szívem szintjén. Mélyebben, az ösztönök mélyéről néz rám ő, generációkkal ezelőtt kialakult férfiénem, egy háremúr, aki nők tucatjainak érzelmi és szexuális energiájából táplálta énjét. Egy fekete mágus, szultán, lelki vámpír férfi. Mesélek róla, hogyan ismertem meg őt.

Talán húsz éve álmodtam a következőt. Egy sötét barlangban úszkáltam néhány haltársammal. A sötétben az egyikük egyszerre csak megiramodott lefelé, egy keskeny alagúton. A farka elemlámpaként világított, azt követtem. Szédítő sebességgel rohantunk, éreztem, hogy néha hajszálon múlt, hogy egy-egy kiálló szirtet elkerültünk. Aztán egy szobába érkeztünk, amelynek egyik fala leomlott, és kiégett, lebombázott városra lehetett látni. Két férfi volt ott, sötét öltönyben, vállas fickók, napszemüvegben. Két maffiafőnök. Egyikük, amint meglátta a vezetőmet, a halat, rögtön mohó csápokat növesztett felé: tudta, ő az áldozati Bárány, és táplálkozni akart az erejéből.

Szintén ezidőtájt, talán egy-két évvel előbb vagy később történt: angolból korrepetált egy régi ismerősöm, egy csinos, fiatal nő. Hangja lágyan fuvolázott, maga volt megtestesült szépség és szelídség. És ekkor azt éreztem, hogy egy hatalmas fekete csáp nő ki a hátamból, és belecsap a nő lelkébe. Éhesen, mohón, ártani akarón. Leizzadtam, és vártam, mi lesz. A nő elsápadt, láttam, rosszullét környékezi, egy haragvó pillantást vetett rám, szerintem érezte, hogy közöm van a dologhoz – de én fülem-farkam behúzva ültem a helyemen: Úristen, akkor most mi történt? Nóri másfele nézett, és megkért, hogy halasszuk el a korrepetálást. Hát – nem kellett kétszer mondania.

Az utolsó mozaik, amit megemlítek, most, nem régen történt. A fizetésemért voltunk a közeli bankba, a gondozottam utalta át a számlámra. Az én fellépésem a magabiztosabb, a néni csak szerényen ült a széken, gyakorlatilag mondtam, mit kell tennie a banki alkalmazottnak. Ő ezt láthatta: egy félig törökös küllemű, hajlott orrú, szakállas, magabiztos férfi bejön egy öreg nénivel a bankba, és átutaltat a saját számlájára tetemes pénzt. Ő osztja a lapokat, a néni engedelmesen teszi, amit kell. (Több mint egy éve csináljuk, már rutinunk van ott.) Most új ügyintézőhöz kerültünk. Szerintem abszolút egy megfélemlítő, kifelé képmutató, és a kizsákmányoltat képmutatásra kényszerítő közel-keleti mentalitású férfinek tűnhettem, aki egy kiszolgáltatott, idős emberből él. Az ügyintéző, amint lehetett, húzott el.

Mosolyognék ezen az egészen, ha az eddigiek alapján nem érezném úgy, hogy valahol mélyen tényleg bennem él ez a Juszuf. Erőszakos, kegyetlen és megfélemlítő, de megnevelhető. Nem véletlenül kerültem én a Budokába, a karate szövetségbe, ahol pont ezt a mélyről jövő energiát fejlesztjük ki, és tereljük korlátok közé; a tudat kontrollja alá rendeljük. Mert ez az erő védi meg otthonaink; őrzi családjaink biztonságát. (Egy mesternek, már a tiszta (teljes erejű) támadását pontosan ott kell tudnia megállítani, ahol eredetileg akarta – pl.) A karate alapja a hara, a csípő, a szexuális energia. Az ölő és baszó energia. Az ön és fajfenntartó erő, a zsigerek világa. Az az ütés, rúgás, védés, amelyben a csípő nem mozdul meg, erőtlen és értelmetlen. Ott a testsúly mozdulatlan, az izmok önmagukban pedig igazi küzdelemhez gyengék.

És mivel generációs örökségem torz, erőszakkal és kéjvággyal, hatalmaskodással terhelt, ezért az ítélet: böjt. Urbánus remeteség, régiesen szólva: agglegényélet – a tisztaságra törekedve. Amit egyébként a Katolikus Egyház az én esetemre, világilag elvált, egyházilag érvényteleníthetetlen házasságban élő ember esetére előír.

És ahogy én az Istent ismerem, a végére nem csak az egyensúly fog helyreállni. Befektetésként fogja kezelni az ügyet, és kamatosan adja vissza, szerető apaként bőkezű ajándékkal megtoldva. Mert Ő ilyen.

Valahol be van építve az a lift. Legalább a legnehezebb szakaszokon. Mert én ezt a meredélyt Isten különleges segítsége nélkül meg nem mászom.

Ott kell lennie. És ott is lesz.

 

;-)

 

Zoli