Szép, törékeny, intelligens – mindjárt elmondja, mit keres itt.
A prostituáltakról különböző történetek forognak közszájon, némelyik hiteles, némelyik pedig a „városi legendák” kategóriájába tartoznak! Ugye az alap klisé: lelketlenül csak a pénzt áhítva „dolgoznak”, persze sokszor megfélemlítve, kényszerítve arra, amit nap mint nap tesznek! Igen, ezekben sok igazság van sajnos, de vannak olyan hölgyek , akik önszántukból, mindenféle kényszer nélkül „teszik a dolgukat”. Már, ha a gazdasági kényszert leszámítjuk persze, ami egyébként mindnyájunkra hat!
A következőkben két történetet szeretnék elétek tárni, mindkettő velem történt meg, az egyik jó pár évvel ezelőtt, a másik nem túl régen. A lényeg, hogy mindkettő az ősi mesterséget űző hölgyekről szól, és kicsit amolyan sztereotípiaromboló, hozzáteszem: pozitív értelemben! A történetben ott leszek én is, mint társszereplő, mivel velem esett meg, de előre bocsátom, nem vagyok egy k….zós fajta, viszont fiatalabb koromban előfordult, hogy a kíváncsiság s talán a meggondolatlanság kísértése elvitt ilyen helyre is! Jól tudtam integrálni élettapasztalataim közé, és tanúja lehettem annak a pozitív emberi megnyilvánulásnak, amit nem is várnánk egy ilyen embertől!
Az első történet kb. 4 éve esett meg velem, amikor egy kora őszi délutánon, autómat vezetve robogtam hazafelé vidéki telkemről. Kicsit már félhomály volt, és az ősz repertoárjához tartozó időjárási viszonyok uralkodtak, éppen ezért furcsa volt, mikor az országút szélén egy kis fényforrást vettem észre, amit egy törékeny hölgy tartott a kezében. Stoppolt, hazafelé tartott, lekéste a buszt. Hálás volt, hogy megálltam, és rögtön beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy mikor megálltam először azt gondolta, hogy azért álltam meg, mert azt hittem, hogy… Én ezt először nem értettem, és megkérdeztem tőle : – Te tulajdonképpen azt csinálod?! Mire ő zavar nélkül elmondta, hogy igen, a 8-asra jár ki mindennap a városból, és önállóan űzi mesterségét, mindenféle kényszerítő, lelketlen strici nélkül… Az ELTE hallgatója, de a tandíj eszméletlen magas, így szükséges neki a plusz jövedelemforrás. Persze csinálhatna mást is, de újsághordásból esélye sem lenne kifizetni azt az összeget, amiért tanulhat, plusz a szállás, utazás meg miegyéb. Persze, én mondtam neki egy-két tippet, de be kellett látnom sajnos, hogy sok mindenben igaza volt!
– Na és a szülők, az édesapa, mit szól hozzá? – kérdeztem.
Erre csak annyit mondott, hogy mióta kifizette helyette a banki tartozását, nincs jogalapja reklamálni egyetlen leányzója mesterségét illetően! Na, ja!
Tehát adott egy intelligens, szép, jól nevelt, fiatal nő, aki tanul (nem is akárhol), és bárhogy nem illik a képbe, de az ősi mesterséget űzi: gyűjti a kes – t, különben nem lehet az, amiről álmodott! Hányan vannak ilyen helyzetben? Megsúgom: sokan; ő kapásból többről is tudott, sőt együtt is „dolgozott” velük néha! Még Ausztriában is, „sógoroknál”, ugyanannyi névértékben, mint itt, „csak” euróban! Nagyon kedves volt, és azt is mondta, hogy mivel ilyen segítőkész, és megértő voltam vele , ő ezt valamilyen módon szívesen viszonozná… Persze megköszönve „kedvességét”, udvariasan elhárítottam, és apukája háza előtt elbúcsúztunk, egymásnak mindenféle jót kívánva. Azóta sem láttam, vagy legalábbis nem ismertem meg, de ő sem…
Kicsit idealizált kép, de van köze a valósághoz.
A következő történet jóval régebbi, vagy húszéves, de lehet, hogy több! Meglátogattam egy hölgyet otthonában, persze előtte lebeszéltük telefonon. Mikor beléptem hozzá, már az előszobában beszédbe elegyedtünk, és a szobában ugyanez folytatódott. Valamiért szimpatikusak lettünk egymásnak, talán a feromonok miatt? Elmesélte, hogy jutott idáig, hogy a gyereket tartja el, közben kutyákkal foglalkozik, tenyészti őket, miegyéb. Szeretné, ha a gyerek minél kevesebbet tudna az egészről, de bizony, ha kuncsaft jön, a másik szobában kell kuksolnia , vagy, ahogy mondta, játszania. Tarthatatlan helyzet, mondtam, s pár sztereotip tanácsot adtam neki, amivel persze egyáltalán nem volt kint a vízből! Okoskodásom jónéven vette, felajánlotta, hogy többször is találkozhatnánk, szívesen beszélgetne velem máskor is, mert én olyan más vagyok, mint a többi pasi! Na, hát, mit mondjak, NAGGYON jól eset pasi hiúságomnak, annyira, hogy a pásztorórából semmi nem lett, hanem csak dumáltunk és dumáltunk, már tervezgetve további dolgainkat! Igen, „így múlik el a világ dicsősége”, a világi csábítások, hívságok: mit nekünk! Pénzt nem is kért, viszont én mivel úgymond raboltam az idejét, némi jelképes összeget adtam „együttlétünkért”. Na, és család, gyerek, kutya, jövő, stb.
Ez így volt jó és szép, a történet így teljes, és ennyi! Nincs folytatás, mert nem kell, hogy folytatása legyen! Valamiért mégis teljes, vagy inkább beteljesedett történet számomra! Nem Love-story giccsbe ágyazva, nem is „csupaszpisztolyos” groteszk, hanem egy hétköznapi történés, ami nem is olyan hétköznapi!
Kis elbeszéléseim végére illene valamiféle kis összegzést, rezümét írnom, de én azt hiszem, a leírtak önmagukért beszélnek, sem hozzáfűzni sem elvenni nem kéne belőlük! Annyit azért úgy érzem, mégis, hogy nagyon könnyen ítélünk, ítélkezünk akár pillanatnyi benyomások alapján is, és végérvényesen, visszavonhatatlanul – sokszor! Én is beleestem többször ebbe a hibába, de ez a két történet a prostituáltakkal kapcsolatban megtanított arra, hogy ők is hús-vér emberek, nők, és érző lények, akik valahol megakadtak, elakadtak, és nem rugdosni kell őket, hanem kezet nyújtani nekik, vagy legalábbis megérteni nyavalyás, fonákos élethelyzetüket, amibe sokszor mások kényszerítették őket!
Unman
