emlék | Férfiak Lapja

Már középiskolába jártam… busszal, vonattal, ami éppen adódott. Időközben azt vettem észre, hogy egy férfi utas hazafelé ugyanazzal a járattal jár, mint én. Egy héten egyszer utaztam haza. Először ügyet sem vetettem rá. Aztán újra és újra együtt utaztunk. 16-17 éves lehettem, ő tudtam, kicsit több. Kezdett fel – feltünedezni, ha nem utazott velem – hiányzik.

Belém ötlött, hogy hűha, mi van velem? Kedvelem? Miért hiányzik, mikor egy szót sem váltottunk soha, egymás mellett sem ültünk soha, azaz semmi kapcsolat nem jött létre köztünk. Nem tudhatta, hogy tetszik nekem. Volt, csak azért mentem le a buszmegállóba, hogy lássam utazik-e. Hm, visszagondolva kis diáklány önmagamra… Mosolygok.

Teltek a hetek, hónapok. Kimaradtam a suliból. Természetesen elvesztettem a fonalat vele kapcsolatban. Aztán a sors keze belenyúlt a dolgok menetébe. Valahogy, már nem tudom hogyan, megtudtam, hogy útépítőknél dolgozik vezető beosztásban. Néha megláttam a cég autójában. Persze sok ilyen autó volt. Mindegy. Néha egy-egy pillantásra láttam, ekkor már csak véletlenül. Ismét teltek az évek…

Aztán az óvodás fiamat beírattam focizni. Sosem voltam az a típus, aki összebarizik a szülőkkel, cseveg, stb. Inkább külön ülve a padokon, figyeltem a gyerekeket, mikor egyszer csak felfigyeltem egy apukára. Elég sokszor hozta a fiát ugyanarra az edzése. Nem tudtam, vajon ő – e a régi emlékeimben lévő emberke vagy sem. Mivel közben sok év telt el. Gondoltam, valahogy meg kell tudnom, beszélnem kell vele, ha már olyan hosszú idő alatt nem sikerült.

Továbbra is külön ültem. Figyelni kezdtem, gondoltam, csak észrevesz. Hazafelé, a piros lámpánál egymás mellé kerültünk és a kocsiba átnézve, csak néztük egymást, míg zöld nem lett. Többször megismétlődött mindez. Aztán, már kicsit homályos, hogy hogyan, de odajött hozzám és elkezdtünk beszélgetni. És igen! Megtudtam amit akartam. Királyság, Ő volt az! Hihetetlen, hogy teljesen véletlenül egyidősek a fiaink, és ugyanahhoz a klubhoz mentünk velük. Természetesen elmondtam neki, hogy mit éreztem iránta. Mosolyogtunk rajt.

Sajnos, már akkor nős volt, mikor először láttam életemben.

Nem tudom, csúnya rész jön-e, de persze találkozgattunk, sokat beszélgettünk, incselkedtünk, flörtöltünk. Aztán egyszer csak megtört a jég… boldog névnapot kívánt, majd hosszan megcsókolt. Aztán még párszor megismétlődött a jelenet. És ennyi. Újra szétváltak útjaink.

Ismét teltek az évek. Azóta tán kétévente egyszer leültünk egy kávéra. Azóta is bennem motoszkál a kérdés: kinek köszönhetem, hogy ez így történt? Újra és újra megjelent az életemben, és végül megtudhattam ki ő. Érdekes számomra. És a csókok alapján –én is neki.

Persze, tudom a számát, néha csevegünk, húzzuk a másik agyát. :)

Közben telnek az évek…

Anonym nő

Túlfolytak a szemhéján, és az arcáról az alkarja szőrszálai közt kacskaringóztak tovább, lefelé, a párna mindent elnyelő puhaságába.

Megint az az érzés fojtogatta. Tizenöt éve újra és újra rátört. Akár évek is elteltek, míg ismét megjelent, de előbb-utóbb előbukkant, ebben biztos lehetett. Kétségbeesett fájdalom, és remény is, mindig.

Mert hiába ölte meg, tudta, hogy már rég megbocsátott neki.

Soha nem sejtette, hogy viszont saját magának ilyen nehéz lesz. Pedig megtette, újra és újra. Férfi voltál, nem együttműködni, hanem uralni akartad, és végül mikor érezted, hogy ez lehetetlen, mert ha valóban birtokoltad, akkor pont az az életszikra tűnt el belőle, amit annyira szerettél benne, ha viszont megjelent, akkor szabaddá vált, és hét lakat alól is kiröppent a lelke. Rájöttél: SOHA NEM LEHET A TIÉD. Hiába szeret, hiába akarja megadni, amit oly sóvárogva kérsz, a vágyad nem teljesedhet be. Néha, pár órára, de aztán ismét gyötör a kívánság, miközben ő már mindent odaadott, amit adhatott.

És akkor kezdted sejteni, hogy nem a világban, nem a nőben van a hiba, hanem BENNED. Te élsz illúzióban, és a valóság soha nem fogja beteljesíteni hamis vágyad. Egyszerűen az Életnek nem ez a törvénye. Akkor roppant meg a gerinced először, a kemény, erős, zsarnoki férfigerinced. És a váratlan kétségbeesés, a belső földindulás tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, végül haragot szült.

Akkor ölted meg – ha nem lehet a tiéd, akkor inkább ne is éljen csábító, állandó fájó szabadságában. Két kezeddel szorítottad ki a levegőt a tüdejéből, a tehetetlenül kínlódó, vergődő nő pár másodpercig mélyebben a tiéd volt, mint valaha; torz, perverz, gyönyörteljes módon; közel hajoltál, azt remélted, ha az utolsó levegőfoszlányt kiszívod a haldokló asszony orrán át, akkor beléd száll annak lelke. De nem szállt. Utolsót rándult a test, és a szemek üvegesedni kezdtek.

Innentől az emlék mindig homályossá vált. Alighanem beleőrült a veszteségbe, a holttestet nem akarta eltemettetni, varázslókat hozatott, hogy támasszák életre, végül országának vezetője gyámság alá helyeztette. Le is fejeztethette volna, nem érdekelte. Nappal csak járkált palotája falai közt, éjjel az ablakon át a csillagokat nézte. Aztán megöregedett és meghalt.

És most itt van: éjjel, és megint sír. Pedig már találkozott vele. Persze ez is homályos emlék, mint mikor egy szobába belépsz, és kellemes illatot érzel, de se az illat nevét, se forrását nem ismered. Tudja, hogy a nő megérti, hogy már rég megvigasztalódott, és utolsó gondolata az volt: „Bocsásd meg, Uram, nem tudja, mit tesz.”

De azt is tudja, hogy még nincs OTT. Hogy nagyon magasra kell felkapaszkodnia, és sok mindent maga mögött hagynia, míg eléri – most már másképpen – ŐT.

Mert már tudja, hogy király mellé királynő kell. Tetőtől talpig szabad ember: szabad nő.

És nem pusztán a lelkének kincstára.

;-)

Zoli