Hevesi Krisztina: Szex a psziché labirintusában (V. rész)

Nos, Hölgyeim és Uraim! Mit gondolnak, mi az első kérdés amikor a baba megszületik? Legtöbbször: „Fiú?” esetleg: „Lány?” S csak ezután: „Egészséges?” Beza! Ilyen fontos a nemiség az életünkben! Messze többet jelent, mint: SZEX. Rengeteg minden más kapcsolódik hozzá, ahogy Verner atya szokta mondani (SVD, lelki vezetőm) „Bár emberek mind, de a nők tetőtől talpig nők, a férfiak tetőtől talpig férfiak. Nem is lehetnek mások.” Még defektekkel is azok vagyunk. A defektjeink is tipikusan férfiasak és tipikusan nőiesek. NAGYON kevés, ami beláthatóan eltér ettől a mintától.

Belülről programozottan nyílik ki, és bontakozik szexualitásunk, még mikor egyáltalán nem vagyunk ennek tudatában, akkor is. Más neműek társaságában testünkben különböző reakciók indulnak be, kisimul a bőrünk, vérrel teltebbé válik, csillog a szemünk, a tartásunkon javítunk – készülünk az erotikus jellegű interakciókra. Tudattalanul demonstráljuk, hogy szaporodóképes partnerek lehetnénk. Pl. a kisfiúk is a nagymama és barátnői előtt, akik persze reagálnak is erre: hangos, kedves nevetéssel. És a kis lovag első sikerét elérte a nőknél.

A kezdetektől szívjuk magunkba az intuitív tudást, hogy apa és anya között más a viszony, mint a többi ember között. Pl. apa időnként ráüt anya fenekére… és anya sikkantva megugrik erre és nevet. Apa ezt mással nem csinálja… egyszer véletlenül a villamoson a kézfeje hozzáért egy néni fenekéhez, és olyan pillantást kapott érte…

Szexuális énképünk bonyolult építmény. Nagyon sokat számít, mások hogyan reagálnak ránk. Ebből építjük fel magunkat – magunkban. A nonverbális jelek rengeteget nyomnak a latban – feltéve, hogy nem racionalizálunk mindent. Mert akkor mesterségesen magyarázzuk ki azokat valami megtanult gondolatmenet mentén. (Nincs vonzerőm. Csak hiszem, hogy a lányok úgy néznek rám.; Ciki, hogy nagy a mellem. Ahány fiú megszólít, mind azt akarja. stb.)

Egész múltunkból építjük fel szexuális énképünk. Apa és Anya viszonya, velem hogyan bántak ők, a kortársak, fiúk, mint leendő harcossal és szakemberrel, a lányok mint leendő fészekrakó társsal. Ez meghatározza, jelenbeli élményeinket mennyire merjük át és megélni, vagy attól tartunk, belénk épült félelmeink ördöge mikor ugrik elő, és szüntelen készenlétben szorongunk.

Éberséget igényel pl. a felnőttektől, akár saját szüleinktől ránk aggatott becenevek, melyek saját sutaságunkat emelik ki. Belénk éghetnek ezek a „kedveskedő”, ám valódi tiszteletet nem sugárzó – igazából gúnynevek. Csak csípősségük rejtett.  Felnőttként is ezeknek megfelelően félszegen, bizonyos helyzetekben indokolatlanul zavartan, nevetgélve, elpirulva fogunk viselkedni – holott eleve semmi okunk nem volt rá. Játszmákba kényszerített, életerejükben megkötözött Föld lakókként, s nem felszabadult, gesztusaiban is őszinte, a jelent átélő Mars lakókként – Eric Berne nyomán. (Emberi játszmák)

Keresztneveink is elárulják, hogy mit vártak tőlünk szüleink. S beceneveink, hogy ebből mi valósult meg, illetve mit fogadtak el belőle. S szintén fontos: keresztnevünk egyediségünk jelzője is, s ezért sem szeretjük, ha nagyon tucat. Vagy a vezetéknév – keresztnév nem végiggondolt kombinációja: Végh Béla pl. Vagy női párja a: Bedi Lizett.

A lényeg: merjünk küzdeni az önbecsülésünkért, hogy mi tiszteletreméltónak éljük meg magunkat! Pl. nevünkön változtatni, ha nem vagyunk elégedettek vele, s a lehúzó beceneveket visszautasítani, s azokra nem hallgatni. Mint egyik ismerősöm, aki az „Öcsi” becenév helyett végül megkövetelte, hogy őt „Istvánnak” hívjuk, merthogy ez a neve. Igaza volt.

folyt. köv.

;-)

Zoli