Mikor már csak magába kapaszkodik, mert más erőforrása nincs.

Nincs bevezető. Pipa vagyok. Most beszéltem egy barátnőmmel, aki feleség. Majdnem elbőgte magát, miközben a házasságáról mesélt. Nem vagyok feldobva. Évek óta szajkózzák ezeket a femik, az emancik, az átlag nők, a rájuk figyelmesebb férfiak, a párkapcsolati szakemberek –mi a p…ért nem lehet odafigyelni rájuk?

A hosszú távú kapcsolat (és én csak ebben vagyok hajlandó hinni, mert természetünk szerint hosszú távon és stabilan akarunk boldogok lenni, nem állandóan rizikózni, és előlről felépíteni kezdeni valamit) olyan, mint egy üzleti vállalkozás. Pénzt, időt, energiát kell belefektetni, mert MEGTÉRÜL!

Tudjátok hány, a femiket messze lesz…ró normális, kedves, jószívű átlagnőtől hallom, hogy:

„Nem dicsér a párom. Ellenben pocskondiáz.” Nehéz elhinni, hogy emögött nem a mi lelki önállótlanságunk, és bizonytalanságunk van. Nem érezzük elég értékesnek magunkat. Nem tapasztaljuk, hogy a környezetünk Férfinek tartana minket. Ugyanis a pocskondiázások, meg- és leszólások valójában öndicséretek, magunk vállon veregetése. „A feleségem, az a kövér, tehetetlen tehén…” mögött az van, hogy legalább egy picit JÓ – nak érezhetjük magunkat. Mert a lényeg az, ami ilyenkor nem hangzik el, de tudjuk. Hogy mi jobbak vagyunk. Hogy mi ilyet nem tennénk. Nam vagyunk olyanok.

Srácok, Isten ments, hogy zrikáljalak még én is titeket! A saját lapotokban. A férfitesótok. De nem ez a megoldás. Mert VAN megoldás.

Először is: kevesen jövünk olyan családi háttérből, ami jó erős érzelmi alapokat ad az élethez. Ez van, joggal vonogathatjuk a vállunk, „nekem otthon bebizonyították milyen kispöcs vagyok. Kész, nem tehetek róla.” Oké, tényleg nem. De a kialakult helyzethez hogyan állunk hozzá, és mit hozunk ki belőle, arról már igen! Felnőtt emberek vagyunk, vagy felnőtt emberek vagyunk?

Bizonyítsuk be magunknak, hogy értékesek vagyunk! Ezt Csernus dokitól tanultam, és meglepődtem, hogy így működik. De tényleg így van. Nincs ingyen az önértékelés. Nem lehet a tükör előtt bemantrázni. Állítsuk magunkat kihívások elé, és küzdjünk meg velük! Fokozatosan, ne hegyet akarjunk rögtön átugrani! Első karate versenyemen még nagyon örültem, hogy rögtön az elején kivertek, és nem kellett a fiatalabb, fekete öves sráccal kiállnom. Lelkileg is porba zúzott volna. Lassan – lassan kezdek oda jutni, hogy vágyjak a vele való küzdelemre is. 8 – 0 –ra kiverne, de nem érdekelne. Mert mindent beleadnék, és utána elmondhatnám, hogy egy tökös, kemény huszonéves feketeövessel küzdöttem. Kivert – kivert. Még szép. Nagyságrendekkel jobb. De végigcsináltam, és tisztességesen megtettem a magamét. Pedig egy fiatal bika nagyot tud öklelni.

A humorérzék sokat segít. Ha nincs, hát akkor nehezebb. De meg lehet csinálni úgy is.

Állítsuk magunkat kihívások elé a kapcsolataink terén is! Tanuljuk meg kimondani az őszintét, akkor is, ha a kapcsolatunkat tesszük ezzel kockára! (Néha ne! Ötgyerekes anya, a sértődékeny, érzelmileg el nem kötelezett férjével legyen óvatos, mert nagyon-nagyon megjárhatja. Ez más szitu. Itt bölcsebb hallgatni.) Ha a másik besértődik, a hátát mutatja, összeveszik velünk, tanuljuk meg kezelni a helyzetet! Ábránd, hogy csak mert igazunk van, fejet kell hajtsanak előttünk. Fizessük meg az árát, hogy önmagunk lehessünk, hogy őszinte életet élhessünk! Vagyis tudjunk bocsánatot kérni, tapintatosnak lenni, vagy elismerni a szükséges tapintat hiányát. Mert sokszor az „ahogy” és nem az „amit” fáj. Tanuljunk meg szót érteni azokkal, akiknek ki vagyunk szolgáltatva! Főnök, domináns feleség, (szerető, ne adj Isten!) szülők (ja, ilyen is van.) Stratégiát és kellő erőt alkalmazni. Őszinteséggel, rejtett hátsó szándékok nélkül! Mások bizalmát veszítjük el gyáva, rossz taktikákkal! Merjünk sebződni, a sebződés, csalódás kockázatát felvállalni! Az igazi erő és bátorság forrása ugyanis ez és nem a „tutira győzni fogok” szentséges mantrája. Így sikeresebbek leszünk, és rögtön semmi szükség rá, hogy az asszony önértékelésének a földbe döngölésével szerezzük meg értékességünk illúzióját! Mert megmérettetéskor (ez is Csernustól van, hú, de jó szó!) ez az illúzió úgy szétfoszlik, hogy öröm nézni. Annak, aki utál minket.

Fiúk, a párunk az a NŐ (mert az, csak tessék segíteni kihozni belőle) akinek KELL az elismerésünk, a dicséretünk, hogy elismerjük a teljesítményét, akkor is ha férfiszerepben hozta meg azt (jó ezt nem könnyű megtenni. Elismerni, hogy a feleségünk van olyan férfi, mint mi? Esetleg még férfiasabb is? Kemény dió, de támogassuk meg más oldalról a férfi azonosságtudatunk, és könnyebben túl léphetünk a problémán.) Ez ám az igazi hatalomgyakorlás, az atyai szerep, amikor magunkból tápláljuk az ő lelkét! Ekkor vagyunk magasabban – Atyák – amikor őszintén adunk! KELL hogy bókoljunk neki, csak úgy virágot vegyünk, (ami jelenthet is valamit: meleg színű rózsát, mert szerelmes hangulatban vagyok, vöröset, mert eszembe jutottál tangában, fehéret, mert te egy angyal vagy, mezei csokrot, mert ilyen tiszta és természetes vagy, stb. Jó, ez már haladóknak való, de lehet kísérletezni, játszogatni) aztán lássa: adunk magunkra – frizura, arc ápoltsága, odafigyelünk kicsit a ruhadarabjainkra. Érezze: jó pasija van. Akinek KELL, hogy néha – hopp, éppen most –  kapjon egy puszit a nyakára (hát, milyen finom ott a bőre! És egy nőnek majdnem mindig NŐ –ies illata van <ők illatosítót is többet használnak, jól van, ez nem kell, számunkra etalon legyen>, hogy a fenébe nem lehet időnként megkívánni? Még ha van rajta pár kiló, akkor is. Meg lehet simogatni a fenekét, a mellét finoman. Ha a helyzet olyan, kicsit erősebben is (durvák azért ne legyünk). Szeretjük ezeket a testrészeit, csak nem nagy erőfeszítés észben tartani mindezt! Vagy az? Hát milyen finom puha egy női ajak! Puszi, csók: váratlanul? Akármi is lehet belőle. Talán nem nyit ránk a gyerek.

Figyeljünk rájuk, néha! Nem más a frizurája, sminkje, cipője, szemüvege, blúza, illata? Kisugárzása? Elképesztően jól esik egy nőnek, ha ezt a párja észreveszi rajta. És vissza fog kamatozni! Nem magunk ellen beszélek.

Képzeld el, hazaérsz a munkából, és ez a kép fogad. Megéri gürizni érte? Hm?

Srácok, egyszerűen szomjazzák a lelkünk, a vágyunk, a figyelmünk, azt, hogy értékesnek tartsuk őket, és ezt a tudtukra adjuk! Olyan rossz az, hogy KELLÜNK nekik? Persze ez terhes is lehet néha, meg állandóan ne belőlünk éljenek, legyenek önállóak ők is, de remélem, egyértelmű, én most nem a társfüggő nőkről, hanem az egészséges lelkű nőkről írok. Különben a társfüggésen is lehet segíteni. Azt is lehet kihívásként és nem tragédiaként kezelni.

És mindez a befektetés megtérül! Nem a hú, de rettenetes önzetlenségre biztatlak, hanem a józan, jól felfogott önérdekünkre. Befektetünk, hagyunk kellő szabadságot (érezzék, hogy ajándékaink az övék, valóban az övék, nem KELL viszonozni, legalábbis nem mindig és nem azonnal. Hosszú távon persze kell, hiszen mi is szomjazzuk őket, ettől és így működik a világ) és mi is közöljük, mi mit akarunk. Úgy be lehet lobbantani egy nőt, hogy önként és többet ad, mint remélni mertük volna!

Tessék kipróbálni! Egyikőtök nem fogja bánni, hogy meghitt, fészek meleg, erotikával fűszerezett otthona van, egy melegszívű, vonzó nővel.

Aki ugyan nem tökéletes, de mivel mi sem vagyunk tökéletes férfiak, és tökéletes nő úgysincs – ez végül is kit érdekel?

;-)

Zoli