Nem túl rózsás a hangulatom, mert most fejeztem be Stefan Ruzowitzky: Deadfall című filmjét. Valójában nincs okom a sötét hangulatra, a film reménykedő hangvételű.

De az igazság; az igazság azon része, amit feltárt, kemény nekem. Főleg, mert rövid távon aligha várható pozitív változás. Persze csodák mindig vannak.

Miről is van szó?

Kezdjük a filmmel, aztán hozzáteszem, ami még hozzákívánkozik. Szeretném túlzott bűntudat és önostorozás nélkül tenni a dolgom. De mentegetőzni se akarok. Nem illik egy férfihez, amikor szemtől szemben áll az Igazsággal.

A film rövid története: Eric Bana és Olivia Wilde egy testvérpárt (Addison és Lisa) alakít, akik kirabolnak egy kaszinót és a kanadai határ felé tartanak. Tél van. Baleset éri őket, szétválnak, és így próbálnak továbbjutni a feltételezett szabadságba. Addison viszontagságos és egyre keményebb, kegyetlenebb úton jut a végső helyszínre: egy farmra, ahol túszokat ejt, és végül halálát leli. Halottak szegélyezik útját, de közben egy családot meg is ment: intő jel, hogy az ember összetett lény, nem olyan könnyen tudja magát teljesen tönkretenni. Egyik vonalon szörnyűségeket követhet el (Addison gyilkol, gyilkol és gyilkol, ám végig csak életben akart maradni. Ha kegyelmezett volna, szembe kellett volna néznie tettével (bűnével) és vállalni annak következményeit. Vagyis: Férfi lehetett volna. Ehelyett démonivá vált: a félelem és erőszak férfi démonává, aki kilépett az igazság és rend világából, és a lelki sötétség éjszakájában bolyong) ám a lelke másik termében erősen éghet még a fény – míg ápolja. Mert vagy a sötét árad szét benne, vagy a fény hódítja vissza a lelkét. De ennek állomásai, fokozatai vannak – nem egyenes a zuhanás a pokol felé.

Lisa igazi nő. Csaknem meghal, (nem is értem, a fivére hogy gondolta, hogy magára hagyja menekülés közben a lányt, akire addig vigyázott. Hirtelen felnőtté nyilvánítja: boldogulsz egyedül is, menj! De ez nem így van. Bele kell nőni az önállóságba, nem kilökni a világba a pártfogoltat.) A hidegben, egyedül, a megfagyás szélén talál rá Jay (Charlie Hunnam) a jófiú. Hát ő sem makulátlan (khm, khm, mit is tanít erről a Biblia? Senki sincsen bűn nélkül? Milyen jó, hogy minden nap új esély, igaz? Minden reggel új indulás… hát, bízzunk!) Börtönből jön, és egy összetűzés során egykori edzőjét ájultra, ha ugyan nem halálra veri. Igaz, önvédelemből. Menekülőre fogja, és aztán találkozik Lisával. A lány elcsábítja, de később kezdenek komolyra fordulni kettejük közt a dolgok, és Lisa kezd irányt váltani. A fiú hatására az elköteleződés, a családalapítás, az értékes, általános emberi élet lehetősége mellett dönt.

Kicsit később.

Hálaadás este van, és Jay szüleinek farmján járunk. Mindenki, aki fontos, ott van. Addison, tele sebekkel, meglőve, kisujját elveszítve, többszörös gyilkosként. Jay szülei, kiszolgáltatva egy erős lelkű, öntudatos, okos és egyre kegyetlenebb férfinek. Jay és Lisa, a reményteljes kezdet küszöbén, kölcsönösen erőt merítve egymásból, de… Jay folyamatosan veszélyben forog, mert ő Addison potenciális ellenfele (szintén erős és harcos, bár nem olyan okos, de van magához való esze) és vetélytársa Lisa kötődése, vonzalma terén. (Van valami tisztázatlan erotikus szál Lisa és Addison között. Lisa egyszer kifejezi, hogy nem bánja, ha csaknem félmeztelenül nézi őt a bátyja (vagyis csábítja magához), aztán a farmon erősen megcsókolja őt Addison, hogy megmutassa a befolyását, kapcsolatát a lánnyal Jaynek. Szerintem ez csak a „szaft” nekünk, komolyabb jelentősége nincs számunkra. A vérfertőzés nem elterjedt mifelénk, a nyugati kultúrkörben.

Mi minden jön elő az ünnepi asztalnál? Hát, jó dolgok is: Jay bocsánatot kér gerinces apjától a múltbeli vétkeiért, és az apja megbocsát. Lisa őszintén és szeretettel, tisztelettel (vagy félelemmel?) megmondja a bátyjának, hogy ki akar lépni a pártfogásából, és másik életet akar kezdeni.

És rossz dolgok is. Addison gondoskodik róla, hogy rémálom legyen az az ünnepi este a családnál. Nem tudja elengedni Lisát (férfiúi öntudatát valószínűleg túlságosan a „gyenge nő (húg) védelmezője” szerepre építette rá. Nem képes szembenézni vele, hogy a lány szabadságot kér, amit egyébként korábban már meg is adott neki. Elvégre nem rajta múlott, hogy a lány életben maradt… És nem ismeri fel a lehetőséget: ha a lány szabad lesz, akkor ő is. Megpróbálhatja, amit az erdőben elkezdett: élni az életet a saját törvényei szerint. Mint harcos, aki szembenéz az élet kihívásaival, és versenybe száll embertársaival, mint szakember, az élet törvényeinek tudója és alkalmazója, és mint kalandor, aki saját férfias teremtőerejére támaszkodik, és keresi a kihívást az életben.

Nem ez történik: Addison őrjöngeni kezd, megsebzi Jay-t, megsebzi Jay apját, és Jay anyja, az addig türelmes és bízó asszony megátkozza őt. (Maradjunk annyiban, hogy ez egy dühös és fájdalmas kitörés, és nem mágikus tett. Bár a végkifejletet nézve ez nem olyan biztos.) Jay kiszabadítja magát, és a közben megérkező rendőrök előtt csaknem megöli Addisont. Lisa könyörgi ki a kegyelmet neki, de mikor a bátyja újból nem tudja őt elengedni, és csaknem lelövi Jay-t, (aki lemondott a bosszúról) saját húga oltja ki életét.

 

Nehéz az élet férfias férfiként. A dominanciához, erőhöz való kötődés sok kakaskodás alapja és Jay is ezért van veszélyben a vacsoraasztalnál. Nem hajt fejet Adison előtt, aki ezért megfenyegeti. Később őt bántalmazza igazán.

A férfias férfi védeni, de egyben hatalmában akarja tartani a nőt. Igen, de az Élet van, hogy feladja a leckét: engedd szabadon! Vagy megfordítva: válj szabaddá!

Kemény lecke ez sok férfinek, pedig nagy lehetőséget hordoz. Mégis sokan buknak el benne. Miért gondolom ezt?

Persze a média nem tud teljesen hiteles képet adni a valóságról, de elszomorít, mikor szerelemféltésből elkövetett gyilkosságokról hallok. És ezt inkább férfiak szokták elkövetni.

Vajon miért hitte egy Közel – Keleti férj, hogy felesége annyira az övé, hogy

valamilyen ok folytán levághatja az orrát? Miért szokás Afrikában a női körülmetélés? Mikor leendő férje számára bezárják a nő hüvelyét – tűvel és cérnával. Miért van az teljesen megszokva, hogy Afrika bizonyos részein szinte minden munkát a nők végeznek, akár állapotosan is, miközben férjeik egész nap egymás társaságában mulatnak? Soroljam még? Szerencsére több szörnyűségről nem tudok. Meg nem is akarok tudni.

Nem hőzöngök én ezek ellen, minek? Kedvenc feministáink megteszik, ezerrel.

Én csak szomorkodom és tűnődöm; imádkozom és reménykedem.

Mert ezek a nők nincsenek cukorból, mint nyugati, a büszkeségtől lassan ropi erősségűvé degradálódó társaik. Akik ha kapnak egy sallert apucitól, nem kérdezik: miért volt ez? Mert, ugye, hátha tehetnének ellene. Persze megkérve a párjukat, hogy legközelebb szavaikkal, és ne a tenyerükkel fejezzék ki, ha valami nem tetszik.

Ma a sértődött: „akkor elválok” dívik. Nem törődve vele, női büszkeségével mi mindent borít az ilyen feleség.

Reménykedem, mert van erő, ami elhordozza ezeknek a férfiaknak a tévedéseit, gyávaságát (mikor nem mennek szembe társaik ostobaságával), akár sötét önzését.

Most nem keverem ennél jobban ide Istent. Amikor azt írom, hogy Ő tudna és akarna segíteni, a legtöbben nem hiszik el. Nem ismerik Őt és az Ő útjait, ezért azt hiszik, nem is szereti őket. Mit mondjak erre? Nem mondok semmit. Egyszer úgyis mindenki a Mennyországba jut. Akkor meg mit aggódjak? Legfeljebb tovább tart, meg karikába hajlik a hátunk a sok szenvedéstől, de szabadok vagyunk, ha beledöglünk is.

 

 

 

Zoli