Már készül a beszámoló. (azér’ se recenzió, csúnya nem magyar szó. Fúj.)
Olvasom Sam Keen nagyszerű könyvét: a „Belső tűz” címűt. Sam az Istené, testestül, lelkestül, szőröstül és bőröstül. Tuti biztos vagyok benne. Pedig a vallás nem és NEM és NEM érdekli. Mégis így van. Na, de nem ezért írok róla. (Vallástalannak lenni egyébként nem érték, mint ahogy vallásosnak lenni sem, önmagában.)
Mesél egy bácsiról, aki maga termeszti a barackját, nem permetez, az egyik fajta magja maga is eledel, és ő sose szüretel, míg a gyümölcs rendesen meg nem érik. Összhangban él a természettel, tiszteli annak törvényeit, és békés, szép, értékes élete van.
Férfitársaság. Hallgatom Zsoltot. Konzervatív, keresztény, most a mi pártunk kormányoz. Rend van, mondja, eddig leépítettünk, most fejleszteni tudunk. Mindennek van felelőse, mennek a dolgok. Szeretem őt, szívem teljes szeretetéből, és nagyon – nagyon töketlennek látom. De nem tudom, hogyan mondjam meg neki. Ha van egy teremtő ötlete, rögtön kereteket akar biztosítani neki, szabályokat alkotni, bebiztosítani évezredekre. Én a teremtő forrásra figyelnék, mit akar, mi a célja, összemérhető – e az eddigi tapasztalattal és Isteni kinyilatkoztatással? Nem azt rágnám, hogyan tudnám TÖKÉLETESEN megvalósítani, hanem mit kell tennem, hogy megleljem az utam, utunk. Fejjel menni a falnak? Hajrá! Szűk átjárót keresni? Hajrá? Bozótvágóval utat törni? Hajrá! Leülni, megnyugodni, mert egyik kib…tt módszer se működik? Úgy legyen. Talán itt az ideje, hogy az okos eszem az oktalan szívemre és homályos ösztönvilágomra hallgasson egy fohász kíséretében, és máris jön a segítség. Meglehet úgy, ahogy nem is vártam. Meglehet úgy, hogy pusztán erő kél bennem: folytasd, mint eddig! Csak azt akartam, hogy feladd, mert Én dolgozom benned, és Tőlem függsz, szeretett, kicsi fiam! És így a legjobb neked és mindenkinek. Most, hogy Én mondom, hogy folytasd, hát folytasd bátran! Ámen.
Prófétai üzenet? Sztem az.
Mint a „Sorstalanság” c. film forgatásán a több hónapos kényszerszünet. Tuti biztos a Lélek és az angyalok tisztították a résztvevőket és a szellemi légteret. Mert áldott az a film. A jövőt készítette az Úr vele: „Bízzatok! Az Átmenet sanyarú lesz, de ott leszek veletek, ahogy szeretett Imre fiammal is ott voltam. Pedig nem is tudta, hogy a kényszermunka délutáni szüneteiben az én békémet élvezi. Ha gyakorolta volna a vallását, tudhatta volna. Mindegy, a fontos, hogy elmesélte, mit is cselekedtem vele. És fogok mindenkivel, akivel csak lehet. Mert személyválogató, nos, az nem vagyok.”
De vissza Zsolthoz: mesél a rendszerről, mely hiába konzervatív, keresztény, mégis egyre többet kíván, a magánélet hátraszorul, pont, mint a másikaknál, és kilépni nem lehet, mert akkor … és itt jön a halálfélelem. Nem lesz pénz, nem lesz megbízás, szegényebbek leszünk, éhhalál, mások lenézése, a szégyen…
Az összeomlás pillanata. Enélkül igazi szabadság nincs. Össze kell omoljon tévedéseink és hazugságaink délibábtornya. Hogy jöhessen utána: Az Élet!
Emberileg mit lehet erre mondani? Tom Cruise – nak a Jerry Maguire -ben sikerült a Nagy Hátraarc. Őszintévé, szívből élővé, és emberré vált. Ő is kiesett a rendszerből, de maradt egy fogódzója. Egy nő, aki hitt benne, és a kisfiával mellé állt, valamint egy kliens, aki rábízta magát. De az Életben is így van ez?
Én csak ember vagyok, nem tudom. Nem mondhatom, hogy igen, mert nem tudom, ki hol tart, hogy áll Istennel, és mi az Ő pontos terve vele. És jobb, hogy nem tudom. Személyesen kell mindenkinek eljutnia oda, hogy, ki tudja mondani: „Jó, Uram. Bízom benned. Ugrom, mert te elkapsz. Felkészültem, komolyan vettem tanításod, aszerint igyekeztem élni, a dolognak működnie kell. Már vetődöm is.” Az én életemben ez a pillanat akkor volt, amikor megírtam és közzétettem a Hatalmi játékok az ágyban c. cikket. Keresztény oldalon! Ha már működne a 18+ figyelmeztető kapu, olvashatnátok. Így még picit várni kell. Egyébként nem akkora durranás. A keresztény keret ad neki különös ízt.
Uram nagyon eltávolodtunk a természettől. A külsőtől is, a fáktól, virágoktól, mezőktől, tavaktól, halaktól és óceánoktól is. De önmagunktól is. Magányosak vagyunk, a férfiak és nők egymást ölik, holott támogatniuk kellene, a gyermekeink csak sodródnak. Jézus, nem tudunk mit csinálni. Minden jószándékunk lepkefing a hatalmas zűrhöz képest, amit felkavartunk, és tudatlanságunkból, jószándékú, de makacs tévedéseinkből, kényelemszeretetünkből, és önzésből tovább kavarunk. Tudom, hogy bármit megtehetsz értünk (ne vigyorogj olyan hamiskásan! Tudjuk, hogy így van.) Kéne is, hogy meg tégy. Jaj, lesz nekünk, nagyon nagy Jaj, ha nem lépsz közbe. Tedd meg, kérlek! Kíméletesen, meg ne sérüljünk, csak ha nagyon muszáj. Mert csak a szánk nagy, hogy ide nekünk ezer veszélyt! A sóhajodtól megrettenünk. Ismerlek, uram, tudom, elég annyit mondanom: köszönöm, hogy már meg is tetted. És valahányszor elbizonytalanodom, újra megkérlek, és újra megköszönöm. Közben igyekszem tanulni tőled, és amit tanulok, apránként megtenni. (Biblia, főleg a négy evangélium.) Mert ez elég. Szeretlek, kicsi szívem. Jó hozzád tartozni. Ámen
;-)
Zoli