Túlfolytak a szemhéján, és az arcáról az alkarja szőrszálai közt kacskaringóztak tovább, lefelé, a párna mindent elnyelő puhaságába.

Megint az az érzés fojtogatta. Tizenöt éve újra és újra rátört. Akár évek is elteltek, míg ismét megjelent, de előbb-utóbb előbukkant, ebben biztos lehetett. Kétségbeesett fájdalom, és remény is, mindig.

Mert hiába ölte meg, tudta, hogy már rég megbocsátott neki.

Soha nem sejtette, hogy viszont saját magának ilyen nehéz lesz. Pedig megtette, újra és újra. Férfi voltál, nem együttműködni, hanem uralni akartad, és végül mikor érezted, hogy ez lehetetlen, mert ha valóban birtokoltad, akkor pont az az életszikra tűnt el belőle, amit annyira szerettél benne, ha viszont megjelent, akkor szabaddá vált, és hét lakat alól is kiröppent a lelke. Rájöttél: SOHA NEM LEHET A TIÉD.  Hiába szeret, hiába akarja megadni, amit oly sóvárogva kérsz, a vágyad nem teljesedhet be. Néha, pár órára, de aztán ismét gyötör a kívánság, miközben ő már mindent odaadott, amit adhatott.

És akkor kezdted sejteni, hogy nem a világban, nem a nőben van a hiba, hanem BENNED. Te élsz illúzióban, és a valóság soha nem fogja beteljesíteni hamis vágyad. Egyszerűen az Életnek nem ez a törvénye. Akkor roppant meg a gerinced először, a kemény, erős, zsarnoki férfigerinced. És a váratlan kétségbeesés, a belső földindulás tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, végül haragot szült.

Akkor ölted meg – ha nem lehet a tiéd, akkor inkább ne is éljen csábító, állandó fájó szabadságában. Két kezeddel szorítottad ki a levegőt a tüdejéből, a tehetetlenül kínlódó, vergődő nő pár másodpercig mélyebben a tiéd volt, mint valaha; torz, perverz, gyönyörteljes módon; közel hajoltál, azt remélted, ha az utolsó levegőfoszlányt kiszívod a haldokló asszony orrán át, akkor beléd száll annak lelke. De nem szállt. Utolsót rándult a test, és a szemek üvegesedni kezdtek.

Innentől az emlék mindig homályossá vált. Alighanem beleőrült a veszteségbe, a holttestet nem akarta eltemettetni, varázslókat hozatott, hogy támasszák életre, végül országának vezetője gyámság alá helyeztette. Le is fejeztethette volna, nem érdekelte. Nappal csak járkált palotája falai közt, éjjel az ablakon át a csillagokat nézte. Aztán megöregedett és meghalt.

És most itt van: éjjel, és megint sír. Pedig már találkozott vele. Persze ez is homályos emlék, mint mikor egy szobába belépsz, és kellemes illatot érzel, de se az illat nevét, se forrását nem ismered. Tudja, hogy a nő megérti, hogy már rég megvigasztalódott, és utolsó gondolata az volt: „Bocsásd meg, Uram, nem tudja, mit tesz.”

De azt is tudja, hogy még nincs OTT. Hogy nagyon magasra kell felkapaszkodnia, és sok mindent maga mögött hagynia, míg eléri – most már másképpen – ŐT.

Mert már tudja, hogy király mellé királynő kell. Tetőtől talpig szabad ember: szabad nő.

És nem pusztán a lelkének kincstára.

 

;-)

 

Zoli