Mondom én. A virágzó meggyfa, mint a menyasszonyi fátyol. -mondaná apám. A fűben a rengeteg sárga és lila virág.  A virágzó gyümölcsfák alatt állva  felfelé tekintek és a legszebb amikor még nincs kinyílva az összes virág. Némelyik még zöldes. Az illatuk mámorító. Az egész jelenség és látvány tömény antidepresszáns. Aki ültette a fákat, már sajnos nincs itt. A növényei, a kertje évtizedekig volt vele. Nyugtatta, amikor el volt keseredve. Számtalanszor leesett, amikor már  korosan művelte.Valahogy mindig szerencsésen ért földet. Nem tört el semmije. Most emlékezem. Megkaptam a kertjét ezzel a sok gyönyörűséggel. A szabad ég alatt tapasztaltam minden feszültség elviselhetőbb lesz. Igaz el is fáradhatok, ha egy napra több dolgot is elvégzek, de aztán visszaemlékezve épp ettől szeretem a helyet, mert sikerült megoldanom, hogy amit akartam elvégeztem, még ha ki is merültem. Szinte lelke van a helynek. Az elődeimtől, tőlem. A szeretetünktől. A lehajló ágak a hajamhoz, vállamhoz érnek. A gyümölcseik erőt adnak. Mást szinte nem is kívánok enni, amikor érnek. Érezni lehet, ahogyan a föld üzen. Csak figyelni kell. Köszönöm, hogy láthattam ezt a sok szépet. :)  Kati