Buszmegállóban állsz. Egy idős bácsival beszélgetsz. A kocsmából egy fiatalember támolyog ki. Előveszi a micsodáját és belevizel a virágtartóba. Mit teszel?

Valóban megtörtént. A bácsi szólt a srácnak, olyan választ kapott, hogy nem tette el. Én meg sem mozdultam. Féltem. A srác kötözködő természet volt, félelmetes verekedő. Érthető volt a passzivitásom? Szerintem igen. Mégis helytelen.

Mi a teendő ilyenkor? Rendőrt hívni? Mire odaér, a srác már sehol. A biztos morog, minden jelentéktelen esetért kihívják, és az elkövető messze, meginteni se lehet. Meg, ha meginti is, mi haszna? Pár szó, az semmi.

Azt a szitut másképp aligha lehetett volna megoldani  – akkor és ott. De ezer másik van, amikor szintén férfias határozottság és bátorság kell. És nekünk kell helytállnunk, mert nem lehet mindig jogi és hivatalos úton érvényt szerezni az igazságnak, a helyes viselkedésnek, a rendnek.

Én ezt javaslom:

Tanuljunk küzdősportot, és járjunk versenyekre is! Váljunk harcosokká! Ma, akik ilyen sportot oktatnak, fegyelmezettségre is okítanak; egy normális edző nem tűri, hogy a tanulói visszaéljenek az erejükkel. Erre az edzőtársaknak is oda kell figyelniük. DE! Az élet nem csupa fegyelem, és biztonságba terelő szabály. Aki küzdött már élesben, az tudja ezt a legjobban. KELL élnünk a szabadságunkkal, természetes kreativitásunkkal is, vagy meg se mérettessünk! Folyamatos egyensúlyozás a rend és a szabadság közt – művészet helyesen élni. Vagyis élesben felejtsük el a következő két mentalitást: mindig betartom a szabályokat és így én leszek a Jófiú; pokolba a szabályokkal, majd megoldom Magam! A kettő között az igazság.

Nagyon sokszor nem kell, elcsattanjon pofon: elég a határozott közbelépés. Van, hogy megoldja a problémát az érvelés, a csitítás. Van, hogy ütni kell. (Azért szerintem Magyarországon elég ritkán. Hála Istennek!)

És vannak azok a szituációk, amiket nem tudunk mi megoldani. Túl erős az ellenfél, vagy túlságosan félünk tőle. Emberek vagyunk, férfiak, nem terminátorok. (Mert ugye, ők a Rozsdatemetőbe mennek. A férfiak viszont a Mennybe.) Próbáljunk mást, de ne maradjunk tétlenek! Ima, például. Adjunk már esélyt az Istennek, hátha csoda történik! Vagy természetes eszköz: rendőrt hívni. Még ha fölöslegesen is, a fent leírtak miatt, de jobb, mint gyáván félrenézni, és SEMMIT sem tenni. A körülöttünk állóktól segítséget kérni. Legfeljebb hüjjének néznek. Megsértődnek és gyáván hátat fordítanak. De ezt túl lehet élni.  Ne a sikereinken mérjük magunkat, hanem az őszinte próbálkozásainkon!

Ha a szomszédban már megint sikítozik az Erzsi, üvölt a Józsi, és tudjuk, hogy asszonyverés jön, mert kismilliomodszor pereg a forgatókönyv, legalább készítsünk hangfelvételt az esetről, jelentsük a rendőrségen, szóljunk a (nem szeretem ezt a társaságot, de most mégis ideírom a nevüket) NANE szervezetnek, a nővédőknek, mittudomén.

NE-HAGYJUK-ANNYIBAN-A-DOLGOKAT!

Egyik ismerősöm egyszer „csatázott” a párjával. Nem ütötte meg, de erőszakos volt vele. Asszonyka sivított, mint a szúrás előtt álló malac. Egyik szomszéd kihívta rájuk a rendőrséget. Tudjátok, mit mondott nekem az ismerősöm? „Zoli, nagyon megalázó volt a rendőrség kijötte, bár rendesek voltak. Figyelmeztettek, elmagyarázták a dolgokat, és a lehetséges következményeket. Ugyan nem bántam meg, amit tettem: (egy kulcsot csavartam ki a feleségem kezéből), de hálás vagyok a szomszédomnak. Mert nem volt neki mindegy, mi történik nálunk. Mert féltette a családomat. Mert bármi is történt, szeretem az enyémeket. És jó tudni, hogy másoknak nem mindegy – ha tévednek is.”

Világos, nem áll mindenki így hozzá. Vannak bosszúálló férfiak – és nők. (Bizony, nők is lehetnek erőszakosak, még családon belül is.) Hát szerezzünk be gázspray-t, járjunk önvédelmi tanfolyamra! Beszéljünk a barátainkkal, mit tehetünk a biztonságunkért. Ne akarjunk mindent magunk megoldani! Nem vagyunk mi kisistenek! Férfiak. Se több, se kevesebb. Mert nem kis szó az: Férfiként élni.

Most két nagyon fontos gondolat jön – mivel az egész cikket halálosan komolyan gondolom.

Egy – tudjuk hol a határ! Mi az, amibe nem kell, sőt nem szabad beleavatkozni. Minden butaságért nem kell a szomszédok életébe folyni. Illetve mi az, ami már nem a mi hatáskörünk. Mert azért szó szerint a férfi mégsem a világ rendőre – inkább rendőrfélesége. Vannak igazi rendőrök, egyenruhában, esküvel, kiképezve, felfegyverezve. Na, bizonyos szint után (amikor pár szó, jelzés, akár egy-két pofon után sem javul a helyzet, pláne romlik) az ő dolguk eljárni.

Másik – aki vállalja a felelősséget, hogy így mások életébe avatkozik, az nézzen szembe vele, az ő élete milyen! Az maga fedje meg magát, és ne sértődjön meg, ha őt is megfedik! Ha jogos kritikát kapott javulhat, ha nem, önérzetesen kihúzhatja magát. (Mondjuk nem mindig egyértelmű azonnal, mi jogos és mi nem.) Aki másoktól normális életvitelt vár, az maga is törekedjék erre – és őszintén. Nincs két mérce – ugyanaz vonatkozik rám is, ami másra. Viszont görcsölés nélkül! A fene megette a komor szenteket! Inkább éljenek a vidám bohócok!

Kicsit komolyabban: nem azt állítom, hogy dolgunk mások életét a mi elképzelésünk szerint alakítani. De dolgunk időnként kimondani: elég! Megvédem a gyengét, a kiszolgáltatottat, legyen férfi vagy nő. És nem tűröm a jogtalanságot, a gonoszságot. Ha tehetek ellene: teszek ellene.

Egy megtörtént eset a példa illusztrálására.

Legyünk Férfiak: büszkék és belátóak, türelmesek és józanok, de főleg: bátrak!

Ui.:  Némileg más módszerekkel, de nőknek is való ez a mentalitás.

Uniszex, ugyanis.

;-)

 

Zoli