Adél huszonkét éves, öt éve bokszol. Többször tartott edzést már az edző távollétében. Tehetséges, igyekvő.

DE.

A fiatalok sokkal fegyelmezetlenebbek, amikor ő van, mint amikor az edző. Az edzés általában (nem mindig, de majdnem) könnyebb, sokat pajtáskodik. Múltkor energiaitalt és csokit hozott be, és edzés előtt azt ette, a szőnyegen üldögélve. Felmerül bennem, hogy milyen példát mutat? Persze, fiatal, szeretné érezni, hogy szeretik őt a tanítványok. Elfelejti, hogy bokszot oktat, ami rendkívül férfias sport. Az oktatónak elsősorban nem szeretetre, hanem tiszteletre van szüksége.

És hát igen. Nő. Magasabb a hangja, sipítva nem lehet rákiáltani a fegyelmezetlen tanítványokra. Vékonyabb a testalkata, ösztönösen merül fel a kérdés, hogy fegyelmezésnél mekkorát tudna ütni? (És szó nincs róla, hogy valóban meg kéne tennie, de a tudattalanba beépül, hogy hát tőle nem kell félni, mert gyengébb testalkatú, mint én.)

Adél, ez egy olyan versenyfutás, ahol ezer méteren ötszáz hátránnyal indultál, és bizony amiatt, ami a bugyidban van. A nemed miatt.

És megint: DE.

Adél önmagához képest jól csinálja. Fiatal is, nő is, ám ő eddig az egyetlen, aki pl. szólt azért, mert senki nem futja tisztességesen a köröket bemelegítéskor az épület körül. (Ezt eddig az edző is eltűrte.) Tud kemény lenni, bár szemmel láthatólag utálja, hogy emiatt bunkónak kell magát éreznie. Járnak gyerekek is az edzésre, meglehet, nekik Adél pajtáskodása jót tesz.

És nem lehet mindig keménynek lenni. Azt én sem bírnám. A mester is tud haver lenni, és néha nevetünk, vagy a történeteit hallgatjuk edzés alatt.

Nincs kétségem, Adél, ha kitart, jó edző lesz. És ne feledjük, sokkal tiszteletreméltóbb az a teljesítmény, amit valaki hátrányból teljesít, mint aki a génjei miatt előnyből indul.

Jól van, Adél. Rajtam nem múlik, én támogatlak. Megtisztelsz, ha elfogadod a segítségem.

Ennyire emancipált azért vagyok.

;-)

 

Két hónap telt el, mióta megírtam a cikket. Zoli nem akarta kitenni, mert hosszútávra tervez, és fokozatosan adagolja a cikkeket. Történt valami, hozzáfűzöm az eddigiekhez.

Ma megint Adél tartotta az edzést. Előtte udvariasan megmondtam neki, hogy bár sokra tartom őt (és ezt komolyan gondolom), de nem elég férfias a fellépése. Azt válaszolta, tudja, de dolgozik rajta. Nagyon más volt ma edzeni. Végig Adél bátyjának éreztem magam. Tudtam, hogy tisztel, (kb. másfélszer annyi idős vagyok, mint ő), és én is az értésére adtam (egyetlen szó nélkül), hogy tisztelem őt ebben a férfias szerepben. Nem éreztem versenytársnak, nő volt, aki bokszolni tanít. Átadta a technikákat, (sokkal jobb, mint én) levezényelte az edzést. Egyik tanuló súlyos tiszteletlenséget követett el vele szemben (engedély nélkül kiment a teremből). Adélhoz mentem, és megkértem, ezt ne hagyja szó nélkül. (Az illető nő volt, bár ez talán nem számít.) Adél elmondta, hogy ez a tanuló ilyen, másik klubban is így viselkedik. (Minden megbélyegző szándék nélkül mondom, hogy aki ilyen viselkedést edzésen, rendszeresen megenged magának, az nagyon valószínű érzelmileg sérült. Vagy totális képzavarban és illúziók közt él. Nem tudom, miért tűrik el neki. Talán amúgy nagyon igyekszik; én őt olyan mélyen nem ismerem, edzésről sem.)

Zoli írta nekem többször, hogy a jó feleség a vállain hordozza a férje tekintélyét. Én ma a vállaimon hordoztam Adél tekintélyét. (Akárcsak valamennyi férfitársam, akik felesége több pénzt visz haza, magasabbra jut a munka hierarchiájában, vagy a társadalmi megbecsültségben ÉS a férfi ezt elfogadja. Nem kis áldozat, tisztelet érte nekik.)

Élveztem ezt a báty szerepet, de jó volt hazaérni a családomhoz, a katolikus, Biblia-hű feleségemhez, aki vacsorával és megfürdetett gyerekekkel várt. Aki hordozza az én tekintélyemet.

 

;-)

 

férfi