Megint személyes élménybeszámolós lesz kicsit a történet, de a Női Sátorról fog szólni. Hol is indult számomra a történet? Amikor a szüleim azon vitáztak ki a főnök otthon, mert édesanyám többet keresett, mint édesapám? Amikor az első feleségem (akivel összességében jó a viszonyom) megvalósította a feminista álmot, az „Alfa lány a család élén” című krimisorozatot (Van ahol működik, nem viccelek, találkoztam ilyennel, de én ilyen csecsemő létre kárhoztatott férfi aztán nem óhajtok lenni. Mert vagy lelki anyuci még a kis seggecskéjét is kitörli uracskájának, aki ezért végtelen szeretettel halmozza el, vagy Katalin cárné pattogós ostorral tart rendet otthon, aztán évek múlva tudja meg, hogy apuci félredugaszol, egy készségesebb, néha akár idősebb és belátóbb nővel (vagy fiatalabbal, aki viszont őszintén felnéz rá) vagy apuci igen gyakori és szoros barátságot ápol Mr Alkohollal, esetleg érdekes módon hősi áldozatot vállal áldozat hátán a család jólétéért, és pont úgy ér haza, mikor már mindenki alszik, és úgy megy (menekül) el otthonról, hogy még mindenki alszik. Hétvégén meg összeszorított foggal van gyermekeivel, csendben mantrázva: ”Kibírom, kibírom, Petikéért kibírom. Már csak másfél nap, és mehetek dolgozni, tehát: kibírom, kibírom.”)

Azt hiszem, kellő alapossággal ecseteltem femijeink összes ábrándjához fűzödő élmény és érzésvilágom, szerintem itt az ideje azokról a Nőkről írni, akikkel a lap fennállása óta először – és mindenáron – SZEMÉLYESEN – akartam találkozni. Ahogy egy kedves ismerősömnek írtam: „egy levegőt akartam szívni velük”. Hát egyikükkel sikerült csak, de talán így volt jó.

Elnézést, de még mindig nem az interjú jön. Mert meseszerűen indult az egész. Tudtam a címet, de idegen volt minden. Szár községben még sosem jártam. De mint igazi királyfinak (világos, mint Férfi is mentem a nők közé, hátha valaki csak magányos…) meg kellett küzdenem a királykisasszonyért: ölég hosszú út vezetett a központhoz, az Élni jó vendégházhoz, mely az asszonyi közösségnek otthont ad. Egyszer el is bizonytalanodtam, melyik utcát is mondta beszélgetőtársam? Hiába, hogy önerőből akartam megküzdeni a Sátorhoz való eljutásért, bizony felhívtam. Igazítson útba! De Pesten volt a telefonja. Nem vette fel senki. No, kicsi királyfi, gatyesz felköt, józan ész elővesz, és érdeklődni! Hát a néni (akit megkérdeztem) ilyen meg ilyen asszonyról nem tud (naná, hogy a családnevét elfelejtettem, ez a legkevesebb) de arról igen, hogy a Dózsa György út 10 alatt nem lakik ilyen nevű és foglalkozású nő. És igen, valóban van Rákóczi utca, hát egy picit odébb, de mi az magának, még fiatalember, nem igaz? (Háááát, én szerintem annyira már nem, de idegeneknek nem reklámozzuk!)

Baszki, K hosszú a Rákóczi utca abban a faluban. Mikor rákanyarodtam, a 120 – as számnál jártam, a cél pedig a 10 – es volt! Nem baj, így lesz igazi zarándoklat a szent asszonyokhoz (többsége hívő) álmaim megtestesítőihez. Most aztán megküzdhetek egyikük kezéért! Nem viccelek, mire oda értem, még 50 méter, és kinn vagyok a faluból. Na, mindegy, túléltem, nem vagyok már kisgyerek, hő álmom is teljesült, szép férfias kezdettel indítani a dolgot, ki is fújtam magam (hú, de égő lett volna, lesántulva bemenni: megjöttem hölgyeim, egy Igazzzi Férfi, máris lehet ápolni – mint egy szutykos kisgyereket, bakker.)

Kedves Sátrasok ronda vagyok, mert magamról mesélek, de rettentő jó volt elpoénkodni az egész elejéről, ami azért mégis nagyon fontos volt nekem, és őszintén ajándéknak tekintettem az Úrtól. Ennél szebb nem lehetett volna. Mostantól a tiétek a szó.

Beszélgetőtársam értelmiségi, de szerény nő. Egyike azon ismerőseimnek (férfiaknak és nőknek) akik magas IQ – val rendelkeznek, mégsem gondolják, hogy többek embertársaiknál, akik mondjuk, a munkapad mellett görnyednek. Úgy vélem, rájött rég: jobb a másik embert ölelni, mint hiú énképünket.

Az a típus, (törékeny testalkat, viszonylag alacsony termet, kecses karokkal és lábakkal) akit rögtön az oltalmamba vennék, és akin keresztül a legjobban tudnának bántani. Akit ha az én hibámból érne baj, nehéz lenne elhordozni. Ha ő nagylelkűen megbocsátaná, akkor is.

Nagyon fontos számára a személyesség, a Sátor is ezért jött létre, személyes kapcsolatban lenni másokkal, erősödni, növekedni az ő akár non-verbális visszajelzéseik által is. Korábbi munkáját is ezért váltotta fel a személytől személyig terjedő közösség megalkotásával. Több gyermeket nevelt fel egyedül – nos, én voltam napokra hármasban a két fiammal. Tudom – bocs, sejtem – mit jelent támasz nélkül gyereket nevelni. Mert ugye, neki szinte soha nem volt senki támasza, én csak időnként váltam apává és anyává egyszerre.

A Női Sátor fő feladata: életre való nők kinevelése. A helyi szükségnek megfelelően. Budapesten nem tudom, hogy működne, de egy természetközeli faluban önellátásra nevelés (sajtkészítés, lekvárkészítés, kozmetikumkészítés – és mindent természetes anyagokból), lelki önállóságra, önismeretre nevelés, párkapcsolathoz szükséges készségek fejlesztése; tánc, ének, sok beszélgetés – ezek teszik ki a Sátor programját. És a dolog él. Mindig vannak újak, nem mindenki marad meg, de ez nem is elvárás, mivel szilárd mag van, a közösség életképes. És lelkes, nagyon-nagyon lelkes. Mások úgy és annyit építenek magukba, amennyinek szükségét érzik, illetve lehetőségük adódik rá.

Fiatal a közösség, maga az ötlet nagyjából két éve pattant elő az ötletgazdából, Konkoly Editből. A közösség nevének VAN köze az immár huszadik életévéhez közeledő (tényleg csak közeledő) Férfisátorhoz. Hát ha Paliék helyében lennék, dagadna a mellem, hogy nők vettek át ötletet, itt konkrétan nevet tőlem. Nagyon megtisztelő ám, akár eszközt használatra, vagy nevet, ötletet átvesz egy (vagy több) nő, férfi(ak)tól! Kis szellemi szex?

Beszélgetőtársammal megegyezett a véleményünk abban, hogy nagy kérdés, miért kell a kovalens kötésről tanulni a gyerekeknek az iskolában, holott Mr Kovalenssel az életben nem fog találkozni, se a kedves nejével vagy családjával, ellenben hivatali űrlapot fog kitölteni, kórházba fog menni (vagy betegként, vagy látogatóként), szüksége lesz kapcsolatlétesítésre, fenntartásra, és időnként megszüntetésre (akár halál miatt), tudnia kell megbízhatóan dolgozni, fontos, hogy szeressen tisztességes állampolgárnak lenni, jól kijöjjön sajátmagával (sokszor nehéz, főleg fiatal korban, mikor a bennünk lévő ideál még messze van a megvalósult magunktól), tudnia kell áldozatot hozni, konfliktust megoldani, józanul nemet mondani, nagylelkűen igent, és bátran, hideg fejjel, forró szívvel cselekedni! Meg kell tanulnia olvasni az Élet jeleiből, mert az Életünk ritkán tanít konkrét szavakkal (embereken keresztül igen, de egyébként jelbeszédet használ), élete értelmét felfedezni, szóval van tananyag bőven, ami TÉNYLEG fontos, és ráadásul még szép és izgalmas is. De a suliban nem sokat hallunk róla.

Mindig egy hétvégére jönnek össze (komoly munka lehet erre felkészülni a vezetőnek) és a természet menetéhez, aktuális életükhöz igazítják a foglalkozásaikat. Beszélgetőtársamnak egy pszichodráma volt például emlékezetes: a születést játszották el. Okát nem fejtette ki, de örömmel említette az élményt.  Ősszel a betakarítással kapcsolatban a hála volt a téma, télen a külső és belső szépség. Ötlet van bőven.

Bővülés előtt áll a Sátor, két férfi éppen dolgozott a padlástérben, amely új helyként fogadja majd az önfejlesztő, gyökereikhez ragaszkodó nőket. Egyébként nagyon kellemes a jelenlegi hely is, tele pasztellszínnel, lágy kelmékkel, mint egy olyan hely, ahol (ha éppen üres) egy megfáradt harcos hatalmasat és mélyet tudna aludni. S mint az Élet Vizében fürdött ember, újjászületve ébredni.

Interjúalanyom is a patriarchális családmodell híve, a Bibliához képest részletezte, hogy a nő dolga igazgatni férje döntését, a férjnek kötelessége dönteni, a döntést végrehajtását kivitelezni (akár feladatokat kiszabva) rossz döntés esetén felelősséget vállalva, mind érzelmileg, mind egyéb téren helyrehozni a károkat. Persze nem feltétlen segítség nélkül, de ez alapvetően az ő dolga.

Szerintem egészséges mentalitású férfi kívánja ezeket a terheket.

Később körbevezetett, és hirtelen kibökte, jó, hogy a párja mindenben mellette áll.  Azt hiszem, egy arcizmom sem rándult meg.

Visszafelé kiderült, hogy van egy rövidebb út az állomás felé, gyorsan kijutottunk.

Nos, amilyen férfiasan indult a kaland, ugyanolyan férfiasan is fejeződött be:

megéltem, hogy kockáztatni azt jelenti, hogy: kockáztatok. Előfordul, hogy a kastély alapos átkutatása után derül ki, hogy a királylányt már megmentették, és a sárkány is rég elköltözött. Jó ilyenkor kb. két millimétert megemelni az állunk, (magunknak tesszük, nem a másiknak) és udvarias méltósággal távozni. Tudom, mondani k. könnyű.

Talán mivel karizmatikus keresztény vagyok, és szüntelen belső imában töltöm a napjaim, ezért tudta előre közölni az Úr mi várható. Odafelé egy mesét olvastam, ami olyan emberről szólt, aki mindig magányos volt, végül emberek közé ment, de ott is magányos maradt. Szolgálta őket, de azok nem törődtek vele. Tudtam, az eszemmel felfogtam: most jövendöl az Isten, nem fogok párt találni. A beszélgetés azonban sokkal mélyebben hatott rám, mint vártam, az érzések és az ösztönös kötődés elmosták a jövendölésre alapozott logikát –ami végül is csak logika. Amikor az asszonynak kicsúszott a száján, hogy már nem szabad, ezért tudtam fegyelmezett maradni. Eszembe jutott a mese, a számomra érvényes

értelmezése, és fejet hajtottam.

De csak a vonatig bírtam tartani magam. Ott megrendült a hitem. Lassan két éve vagyok magányos, egy évig házasságban együtt élve, aztán egy évig házasságban, de külön élve, miközben bontom fel az összetartó kötelékeket, keresem az újat, azt, akivel végre megvalósíthatnánk, azt, amit először nem sikerült. És csalódás csalódást követ. Mások emberi gyávasága, általam elkövetett hibák (ösztönösen ott folytatnám, ahol abbahagytam, de ez új helyzet, új nő, elölről kell mindent felépíteni), jónak látszó, kölcsönös érdeklődés, aztán kiderül, már van valakije (persze utólag mindig „én csak kedves vagyok mindenkihez” magyarázat hangzik el. Ne csajok, ne kérjetek bocsánatot! Nézzetek inkább totál hülyének.) Hát most nagyon nagyot borultam. Nem felejtenem kell, nem a szívemből kell kiszellőztetnem ezt a nőt, hanem az Urat kérni, hogy a csontjaimból vésse ki.

Miután kértem Őt, vezessen tovább, a következő jelenet játszódott le tőlem két méterre: egy fiatalembert hívott valaki. Ezt hallottam: „Fáj? Orvosnál voltál? Mindjárt ott leszek!” És jött a vezetés! A gondolat, hogy osszam meg a barátaimmal a fájdalmam. Két sms-t küldtem, már ettől jobb lett. Két korrekt sms-t kaptam válaszul. Ez megint sokat segített. De még nincs kivésve az a nő belőlem, szóval a probléma áll. De már több igaz emberrel találkoztam, akik őszintén igyekeztek segíteni, és mindig azt éreztem, hogy hallgassak kicsit rájuk, az Isten szól rajtuk keresztül.

Nem kell több segítség! A túl sok se jó! Káoszhoz vezet. Ez egy tanúságtétel, ami az Úrra mutat, nem nyafizós cikk.

Nagyot veszekedtem az Úrral aznap. Persze tudtam, megbékít végül. Kicsit én is rásegítettem. Tudtam, hogy igaza van, de nem bírtam elviselni. A női feléhez kellett fordulnom, mert Apa nagyon megsebzett. Hiába értettem meg, nem tudtam elviselni. Anyát kértem meg, hogy vigasztaljon. És az Élet körbeölelt és gyengéden csitított. Az ülés huzatán át (kényelmes, szép – női dolog és engem szolgál), az állomásokat bemondó nő hangján át, a lassan alkonyba forduló Természeten keresztül.

Este viszont szinte egy katát (karate formagyakorlat) sem tudtam szabályosan megcsinálni: nagyon sok volt bennük a harag és a fájdalom. (Mert ez pulzál, csitul – előtör, csitul – előtör, stb.) És csak Istenre haragudhatok. Én megtettem, amit tudtam. Az a nő nem tehet róla, hogy szerelmes lett (amúgy is kérdés, bejöttem volna – e neki?)

Azt hiszem, nagy vigasztalásra számíthatok.

;-)

Zoli