Álltam a piros lámpánál, és láttam a verőfényes tavaszi napsütésben két embert. Egy szatyrot vittek ketten, egy-egy fület fogva, apró léptekkel. Lassan haladtak, kicsit görnyedten. Éreztem az éveket, amiket együtt töltöttek. Megannyi szépet és nehézséget. S most itt vannak. Viszik a szatyrot és mennek előre. Együtt – apró léptekkel.

Hullott a könnyem, amíg őket néztem. Eszembe jutott sokminden. A nagyszüleim, akik ugyanígy lépegettek: egymásra támaszkodva, amikor a gyerekükhöz látogatóba mentek. Az apám, ahogyan búcsúzott anyámtól, amikor utoljára kórházba vitte. Majd megszakadt akkor a szívem.

De az ember sokat kibír.

Alig láttam az utat, amíg a következő lámpáig elértem.

Vinni a szatyrot, amibe rakjuk a dolgainkat. Húzzuk vele a másikat is, ha lemaradna, hisz a másik fülét fogja. Közös a holmink, az utunk. Igazodunk egymáshoz, amíg lehet, lassan-lassan. Nem felejtem el a képet. Köszönöm, Isten, hogy láthattam.

:-) Kati