Sajnos volt rá alkalmam mostanság, hogy megtapasztaljam, az egyik hozzátartozóm betegségével kapcsolatban, mélyen, közelről átélni, hogy mennyire számít a hit a gyógyulásban. Akinek a létezését akarják a körülötte élők, azt mintha húznák vissza az életbe, az élők közé, még akkor is, ha nagy betegség érte. Elvárják szinte, hogy javuljon. /Ismerjük talán azt a példát, amikor azt hazudták a szülőknek, hogy a gyerekük zseni és a kicsihez ennek megfelelően viszonyult mindenki. Ettől a hozzáállástól a gyerek jóval átlag felettibbé vált./ Valahogy így van ez más téren is. Vagyis lehet még pozitív is egy hazugság. Hihetünk a placebók erejében és gyógyulni fogunk. Lényeg a javulás. Hihetünk a sportban, a vitaminokban, a jó szexben, a pszichoterápiában, a gyógynövényekben, a masszázsban, az egészséges táplálkozásban, a vallásunkban, a gyógyulásban, abban, hogy képesek vagyunk erőt segítséget adni a másiknak. Kívánom,hogy ez segítsen mindannyiunknak! :-) Kati
Címke: remény
Nett-etikett
Ha a neten töltjük az estéinket, meg kellene tanulnunk, milyen ki nem mondott szabályok élnek. Úgy gondoltam, a közösségi oldalon való kommunikálás olyan, mint egy gimis osztályban az élet. Mindenki szól mindenkihez. Ám az egyik ismerősöm a párját megszólta, miért ír más férfinak, mikor van partnere. Az iskolai tananyag része kellene legyen, az ilyen téren való erkölcsi normák ismerete is, ha egyszer a net az életünk része lett. Ismeretségek, barátságok keletkeznek itt, kötődnek. Véleményt alkotnak rólunk, benyomások keletkeznek.
Néhány kérdés, amelyen érdemes elgondolkodni: írhatunk- e és milyen gyakran kommentet, üzenetet? Milyen következménye lesz, ha többször tudatjuk valakivel a véleményünket? Mennyire legyünk diszkrétek? Hogyan hívhatjuk fel magunkra a figyelmet? Mit tegyünk, hogy ne töröljenek? Ha megtörtént, hogyan dolgozzuk fel? Milyen határt tanácsos megtartani a képeinken, magunkból mennyit mutathatunk meg? Hogyan vigyázzunk magunkra? Mit tegyünk, ha erőszakosan ostromolnak, kérik az elérhetőségeinket?
Kialakulóban egy élettér, ahol sok időt töltünk. Fontos hogyan élünk vele, dolgozzuk fel, hogy sérülés mentesen fejlődhessünk.
Kati
Kun Magdolna: Éjszakai vágy
Éjszakai vágy
Mikor a varázsmesék éjszakáján feléd száll egy sóhaj,
és szíved dobbanásában hallod hangom dallamát,
akkor lépj oda az ablakhoz s nézd a kacérkodó holdat,
amely pipacsvörös pirkadatból fon egy tűzrózsát.
Szívesen lennék abban a percben egy arra járó csillag,
hogy fénysugárral ragyogjam be könnyező szemed,
mert tudom, hogy a távolból is az én arcomat látod,
s gondolatban velem szárnyalsz a lágy szirtek felett.
Gyűrött párnád ráncos csücskét fogd majd szorosabbra,
hogyha érzed léthiányom, mely léleksebként lüktet,
s mikor vágyillatom gyöngycseppjei szétgurulnak rajta,
te hagyd nyitva boltíves kapuját a szálló képzeletnek.
Szétszórt álmokban is őrizd meg a legszebb emlékeket,
vigyázd azt az érzést, mely még olyan szépnek látszik.
Óvd meg azt a külső burkot, melyen nem hatol át semmi,
míg magas röptű szenvedélyünk ölelésre vágyik.
Vers:Kun Magdolna
Éjféli könnyek
Túlfolytak a szemhéján, és az arcáról az alkarja szőrszálai közt kacskaringóztak tovább, lefelé, a párna mindent elnyelő puhaságába.
Megint az az érzés fojtogatta. Tizenöt éve újra és újra rátört. Akár évek is elteltek, míg ismét megjelent, de előbb-utóbb előbukkant, ebben biztos lehetett. Kétségbeesett fájdalom, és remény is, mindig.
Mert hiába ölte meg, tudta, hogy már rég megbocsátott neki.
Soha nem sejtette, hogy viszont saját magának ilyen nehéz lesz. Pedig megtette, újra és újra. Férfi voltál, nem együttműködni, hanem uralni akartad, és végül mikor érezted, hogy ez lehetetlen, mert ha valóban birtokoltad, akkor pont az az életszikra tűnt el belőle, amit annyira szerettél benne, ha viszont megjelent, akkor szabaddá vált, és hét lakat alól is kiröppent a lelke. Rájöttél: SOHA NEM LEHET A TIÉD. Hiába szeret, hiába akarja megadni, amit oly sóvárogva kérsz, a vágyad nem teljesedhet be. Néha, pár órára, de aztán ismét gyötör a kívánság, miközben ő már mindent odaadott, amit adhatott.
És akkor kezdted sejteni, hogy nem a világban, nem a nőben van a hiba, hanem BENNED. Te élsz illúzióban, és a valóság soha nem fogja beteljesíteni hamis vágyad. Egyszerűen az Életnek nem ez a törvénye. Akkor roppant meg a gerinced először, a kemény, erős, zsarnoki férfigerinced. És a váratlan kétségbeesés, a belső földindulás tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, végül haragot szült.
Akkor ölted meg – ha nem lehet a tiéd, akkor inkább ne is éljen csábító, állandó fájó szabadságában. Két kezeddel szorítottad ki a levegőt a tüdejéből, a tehetetlenül kínlódó, vergődő nő pár másodpercig mélyebben a tiéd volt, mint valaha; torz, perverz, gyönyörteljes módon; közel hajoltál, azt remélted, ha az utolsó levegőfoszlányt kiszívod a haldokló asszony orrán át, akkor beléd száll annak lelke. De nem szállt. Utolsót rándult a test, és a szemek üvegesedni kezdtek.
Innentől az emlék mindig homályossá vált. Alighanem beleőrült a veszteségbe, a holttestet nem akarta eltemettetni, varázslókat hozatott, hogy támasszák életre, végül országának vezetője gyámság alá helyeztette. Le is fejeztethette volna, nem érdekelte. Nappal csak járkált palotája falai közt, éjjel az ablakon át a csillagokat nézte. Aztán megöregedett és meghalt.
És most itt van: éjjel, és megint sír. Pedig már találkozott vele. Persze ez is homályos emlék, mint mikor egy szobába belépsz, és kellemes illatot érzel, de se az illat nevét, se forrását nem ismered. Tudja, hogy a nő megérti, hogy már rég megvigasztalódott, és utolsó gondolata az volt: „Bocsásd meg, Uram, nem tudja, mit tesz.”
De azt is tudja, hogy még nincs OTT. Hogy nagyon magasra kell felkapaszkodnia, és sok mindent maga mögött hagynia, míg eléri – most már másképpen – ŐT.
Mert már tudja, hogy király mellé királynő kell. Tetőtől talpig szabad ember: szabad nő.
És nem pusztán a lelkének kincstára.
;-)
Zoli
Női Sors
Húsz éves koromig gondtalan volt az életem. A szülök szerettek bennünket, befejeztem a középiskolát, és még munkát is kaptam. Sajnos az öröm nem sokáig tartott, mert édesanyámat megtámadta a gyilkos kór: a rák, és hamar el is távozott az élők sorából. Én nagyon összetörtem, mert egy igazi jó anya és barátnő volt, akivel megoszthattam minden örömömet és bánatomat.
23 évesen férjhez mentem, majd két évre megszülettek az ikrek: egy fiú és egy lány. Az öröm teljes volt mindaddig, míg egy este arra lettem figyelmes, hogy mintha a lánykám színe megváltozott volna, és nem úgy lélegzik, mint ahogy elvárható. Gyorsan felkaptam, és az orvosi rendelőbe futottam vele. Mire odaértünk, addigra egy kicsit helyrejött. A doktornő azonnal a kórházba utalta kivizsgálásra. Később kiderült, hogy a tüdejéről nem tisztult le a hártya, noha egy hónappal hamarabb születtek, de mivel a súlyuk megvolt, nem tették őket inkubátorba. Sajnos így küszködtünk öt éven keresztül. Aztán jött a legnagyobb csapás, amire soha az életben nem gondoltam volna. A nagynéném temetéséről hazatérve azt kellett meghallanom, hogy a fiam a kórházban van, élet és halál közt. Csak éjfélig bírta a szervezete a küszködést, és akkor meghalt. Mindössze négy éves volt. Halálát emberi mulasztás okozta, mert anyósomék tudták, hogy mit evett meg, és mégsem segítettek rajta, mert sajnálták azt a pár dinárt az autóra. Vagy akár kérhettek volna más segítséget is, hiszen a főút mellett laktak, vagy pedig a szomszédtól, annak is volt autója. Később egy orvostól tudtam meg, hogy a gyomrában mérgezett kolbászt találtak és aznap ette meg.
A rendőrség nem tett semmit, még a boncolási eredmény is eltűnt, mire odaértem. Rá egy évre a lánykámat is elvesztettem, mert nem fejlődött vele a tüdeje, és a szervezet nem bírta el a rá nehezedő nyomást. Ezeken mind egyedül kellett körösztül mennem, mert a gyerekeim apja nem segített. Talált magának egy másik nőt, és vele múlatta idejét, miközben én a kínok kínját éltem meg a szívemben. A lánykám halála után hét hónapra visszaköltöztem a családi házba, és elhagytam őt.
Egy év múlva megint férjhez mentem, újból született két gyermekem, ismét fiú és lány. Szerencsére ők egészségesek lettek, és már szép nagyok. A kálváriám úgy két évvel ezelőtt kezdődött megint, amikor a lányommal elolvastuk az üzeneteket, amit a férjem oldalán találtunk, az interneten. Sokkoltak bennünket az ott látottak. Én rögtön megkérdeztem a férjem, hogy ez most micsoda, mi is akar ez egyáltalán lenni, mire ö azt válaszolta, hogy ez semmiség, csak barátság. Sajnos a dolgok csak folytatódtak: este 11 után senki se ülhetett géphez, mert óra pontossággal működött a találkozás. Pár hónap múlva már nem bírtam ezeket, és kifakadtam, hogy legyenek szívesek, és ezt fejezzék be, mire a válasz egy pofon volt. Ez akkor lehűtött annyira, hogy el akartam hagyni, de a lányom kérlelt, hogy ne tegyem, inkább segít, hogy szétszedjük őket. Nemsokára sikerült is megtudni a jelszavát, és olyan szép üzenetet írtam a férjem nevében, hogy egyből letiltotta. Sajnos emiatt maradt egy kis szakadék köztünk, ami meg van még a mai nap is. A hölgyet is nemegyszer figyelmeztettem, és tudván tudta, hogy mi zajlik a házasságunkban. Ennek ellenére nem volt hajlandó, és csak tovább írogatott neki. Később kiderült, hogy ha igent mondott volna a férjemnek a nő, akkor már rég nem lettünk volna együtt.
Ma némileg elhidegülve, de együtt élek a második férjemmel, két gyermekem apjával.
Megterhelt Nő
Kun Magdolna: Fáj itt benn nagyon
Fáj itt benn nagyon
Fáj itt benn, nagyon,
de nincs mit tenni, hagyom.
Hagyom, hogy fájjon,
mert biztonsággal tudom,
mindaddig, míg odabenn
fel-fel sír a szív,
csendes dobogásán is
érzelem hasít.
Ha majd a szív felszárítja
minden egyes könnyét,
s nem marad helyébe
csak üres közömbösség,
akkor én is hinni fogom azt,
ez a kínzó, átkos érzés
többé nem fájhat.
Fotó-vers:Kun Magdolna
Hotel Havanna – harmadszor (lesz még)
Sikerült Judit. Megint fojtogatnak az érzések. Össze van szorulva a torkom, és szaporán pislogok. Most végeztem a „Hó” –val.
Először úgy gondoltam, csak Erikáról írok a novelládhoz. Erika középkorú, szerintem csinos, szexi nő, három gyerekkel, akadozó házassággal. Ő mesélte, hogy a három közül valamelyikükkel volt úgy, hogy annyira kifárasztotta idegileg a kicsi (még csecsemő volt) hogy MEG-BÍRTA-VOLNA-ÖLNI. Egy ujjal se nyúlt hozzá, de a gyilkos vágyat jól megismerte magában. Nem ő az egyetlen nőismerősöm, aki hasonlót mesélt. Nincsenek túl sokan, biztos, nem mindenkinek ilyen az anyaság, de van, akinek igen. Mert az anya a kicsi rabszolgája. És az anyai ösztönt nem egyforma mértékkel méri a Teremtő. És az anyai teendők egy kevésbé anya típusú nőre is ugyanúgy várnak.
Maya a főhős, nagyon megszenvedi az anyaságát. A gyerek – és nem akarattal – egy lelki terrorista.
És ez nem minden. Maya társa, Jocó, olyan férfi, amilyennek a feministák lefestenek minket. Mint amilyen tényleg jó pár futkozik körülöttünk a világban. A feje tele vágyakkal, elképzelésekkel, de tettek – semmi. Hős lovag – gondolatban. Az szeretne lenni, de fényévekre van a jelleme tőle. Judit, ma egyszerűen nem tanítanak meg minket arra, mit jelent férfinak lenni. Védelmezőnek (na, ez ne próbáljon lenni egy férfi, mert hímsovéntól kezdve minden lesz, holott a legtöbb nő igenis igényli, hogy egy erős, és lelkileg is erős férfi álljon mellette), ígéretmegtartónak, felelősnek, gondos apának, hűséges férjnek és barátnak, szabad kalandornak. Persze, csak módjával szabadnak. Elvben Maya nem te vagy, de bárki is ihlette, Maya ott él benned, ezért szívem szerint leülnék melléd egy kanapéra, forró csokival kínálnálak, átfognám a kezed, és a szemedbe nézve azt mondanám – „Sajnálom, Judit. Bazmeg, kurvára sajnálom.” Mert Jocó lelép, és Maya MINDENNEL egyedül kell, szembenézzen. És végül a gyerekét otthagyja az autóút mellett a hóban. Összeomlik belül.
Judit, egy zökkenő – apró észrevétel. Egy magára hagyott gyerek sokkal-sokkal-sokkal jobban meg lenne rémülve, mint ahogy a novellában leírtad. Ezt onnan veszem, hogy egyszer hallottam egy rádiójátékot, amiben egyik írónk meséli el, ahogy az édesapjával szánon hazafelé tartottak két falu között. Azt mondta, fázik. Az apja válasza az volt: szálljon le! Megtette, erre az apa elindult a szánnal. A fiú nem értett semmit, halálos markolással a szíve körül futott a szán után, apja nevét kiáltozva. Az apa megállt, a fiú felszállt, apja megkérdezte: „No, még fázol?” SOHA nem felejtette az a fiú, mit élt át.
És Maya ennél sokkal keményebb.
Eszembe jut Dr James Dobson „Egyenes beszéd” című könyve. Elmesél egy történetet, hogy fiatal nő házalt náluk, de a felesége nem vett tőle semmit. Mint jó keresztény, behívta a csalódott, lelkileg kimerült nőt a házba, kávéval kínálta, és végighallgatta. Őt is magára hagyta a gyerekkel a pasija. Nagyon keményen kell dolgoznia, el kell látnia a kicsit, és küzdenie kell a reménytelennek látszó jövő képével. Egyedül, segítség nélkül.
De ott a volt kolléganőm, Anita, aki két gyereket szült két apától, és egyik se tartott ki mellette. Három munkahelyen dolgozott, hogy megéljenek, a gyerekeire már se ideje, se energiája nem jutott, és amikor találkozott egy rendes sráccal, azt meg az anyja beszélte le róla. Mert Anita „nem rendes lány”. Hát talán nem elég meggondolt (volt), de tanúsíthatom: rendes lány. Illetve nő. Azóta normális családban él, és Dobsonék is segítettek a fiatal anyukának, el tudták helyezni ápolónőnek.
Judit, mit tegyek, hogy ez megváltozzon? Valamikor rangja volt egy férfinek, ha családja volt. Felelős volt, és vezető. Ma rabigát lát benne. Én annyira tennék ellene, de két kezem van, és nekem is 24 órából áll a nap. De hidd el, szenvedek ettől a helyzettől, ez szerintem sincs jól!
Istenem, segíts, mert mi, emberek, csak elb..ni tudjuk a dolgokat, helyrehozni egyedül Te tudod. Velünk közösen, de akkor is Te. TEHETETLENNEK érzem magam. Ne hagyd annyiban! Ne hagyjuk annyiban! Amikor saját férfiatlanságom kínzott, akkor is hozzád kiáltottam, és meghallgattál. Most a másoké kínoz, és megint hozzád kiálltok. Lehetetlen, hogy ne válaszolj! Lehetetlen, hogy ne segíts! Én figyelni fogok, te pedig vezess! Adjunk Férfiakat a világnak, mert az értük kiált!
Köszönöm, Uram segítséged, mely már el is indult a Mennyből felénk, fénysebességgel, pont, mint a napsugár a Napból a Föld felé.
Ámen
;-)
Zoli
Trishna – avagy az Életfeladat (Mi a Sorsod?)
Trishna egy szép, fiatal, indiai lány neve, egyben egy tartalmas film címe is.
A sztori röviden: a lány megismerkedik egy fiatal, gazdag fiúval, Jay – el. Balesetet szenved, és mivel anyagilag bajba kerül, a fiú segít neki és a családjának: munkát ajánl. Trishna elmegy a hotelbe dolgozni, egymásba szeretnek a fiúval, szeretkeznek és Trishna gyermeket fogan. Megijed, és elmenekül.
Ezt később Jay – úgy vélem joggal – zokon veszi. Ilyen fontos, kettejüket érintő kérdést miért dönt el egyedül a lány? Miért nem ad esélyt a helyes döntésre annak az embernek, aki nélkül ez az új élet el sem kezdődhetett volna, és akivel immáron közös felelősségük lenne a gyermek vállalása és nevelése? (Sajnos a való életben is manipulálnak, önzésből vagy félelemből bánnak néhányan a nők közül helytelenül ezzel a fontos információval. Bár akkor meg kell említenem a felelősségüket nem vállaló fiatalembereket is, akik tetteikkel vallják: a Férfi NEM a felelősség embere. De akkor mié?)
A fiú utánamegy és megtalálja. Elhívja magával, és Bombay-ben együtt új életet kezdenek. Modern, nyugati mintájú, külső kötöttségek nélküli életet élnek. Szeretkeznek, élményeket keresnek, a fiú pénze eltartja őket. Filmforgatásban vesznek részt, Trishna táncolni tanul. Az idill Jay apjának betegségével ér véget, aki agyvérzést kap. Jay úgy indul el, hogy megmondja apjának Trishnával való viszonyát, valószínű hozzájárulását akarja kérni a házassághoz. Trishna boldog, látszik, álma teljesült.
Álljunk meg itt egy pillanatra! A film a tipikus patriarchális férfi-nő viszonyt modellezi. Trishna engedelmes, tisztelettudó és szép. Végig a fiú kezdeményez, de nem erőszakos, csak férfimód erős. Ő dönt fontos kérdésekben, és a lány követi őt. Jay tekintettel van a lányra, igyekszik teljesíteni az álmait, de azoknak határt is szab. Például kijelenti Trishna helyett, hogy az nem akar hivatásos táncosnő lenni. (Én ezzel nem értettem egyet, oké, legyen az ember domináns, de kellő ok nélkül ne korlátozza a másikat. Lehet, meg néha kell is, de annak elfogadható oka legyen.)
Minden másképp alakul.
Jay-nek vissza kell térnie vidékre apja helyett igazgatni a szállodákat. A modern, liberális szabadságeszmény ütközik a konzervatív, hagyományokhoz hűvel. Bár a pár bizonyos vonalon bűnös életet élt – folyamatosan paráználkodtak – de egyébként őszintén szerették egymást, és végül rendezni akarták kapcsolatukat. Világos, megfelelő hozzáállás kell ehhez, főleg a fiú részéről – az ő ösztönei poligámak – de igazi, nagyon veszélyes, társadalomromboló bűn szerintem nem történt. A rossz példaadást kivéve, mert esetleg mások is követik őket, akik viszont már nem ilyen stabilak belül. Ahol házasságkötés előtt lesz gyerek, és egyikük a később problémák miatt kilép a kapcsolatból. (És ez sokszor a nő! Bár emögött is összetett gondok húzódhatnak meg, ezt nem elemzem most.) Tettével magára hagyva a másikat, aki szexuális és érzelmi magánya miatt további bűnöket követhet el, és a távozó akár meg is foszthatja egyik szülejétől a közös gyermeket. EZ már mindenképpen rombolná a társadalmat. Na, vissza a történethez!
Jay a vidéki környezetben nem vállalja Trishnát. A lány titkos szeretővé degradálódik, és személye, jogos, női mivoltából eredő igényei egyre kevésbé számítanak. Jay eddigi egészséges dominanciája betegessé erősödik, megalázó dolgokra veszi rá a lányt, végül meg is erőszakolja.
Mindketten ludasak. Jay gyáva – bakker, egy férfi! Nőnél is gáz, de férfiben… – és figyelmetlen. Nem néz szembe vele, mit művel. „Én gondoskodom a lányról, függ tőlem, a hatalmamban van, azt teszek vele, amit akarok” – ha nem is vallja be magának, de ezt gondolja, eszerint él. A végén Trishna sír a szexuális aktus alatt, és erre sem reagál! Holott állítólag szerelmes a lányba! Nem őszinte magához, nem teszi fel a kérdést: merre tartok? Mit csinálok valójában?
És bizony Trishna is vétkes. Elhanyagolja belső igényeit, „orrvérzésig” engedelmes, értelmezésemben bizony nem teljesíti Isten akaratát. Az igény, hogy a férfi „felemelje” magához, asszonyává tegye, és elkötelezze magát mellette, nem pusztán a szíve vágya (egyébként pusztán így is tiszteletre méltó, hiszen nem egyszerűen birtokolni akarja Jay-t, hanem hűségben szeretni mindhalálig), de a leendő gyermekeik, és így a társadalom érdeke is. Jay erejét, képességeit, vezetői adottságát latba kell vetnie ezért a formálódó kis közösségért: a családjáért. Amíg csak szükség van rá, vagyis halálig. Cserébe szeretetet és tiszteletet kap. EZ Isten akarata, úgy vélem. A Biblia erről ír. (Persze ez pusztán tekintélyi alapon nem megy, a szívnek is hajolnia kell felé. És önként, nem kényszerből.)
Mindketten elhanyagolják Trishna jogos igényeit. Egyikük sem hallgat a nő lelki természetében megszólaló Istenre. És Isten könnyen félreállítható – mivel félreállíthatatlan. Az Ő szelíd, halk hangja soha nem szűnik meg szólongatni az embert, mindig a következő lépésre. Akármilyen mélyen is temeti el Őt az ember magában. Jay és Trishna félnek, és lelkileg kényelmesek. Meggyőződésem – jó ez most gáz, hiszen ez nem történt meg, forgatókönyvíró írta meg a történetet – életfeladatuk lett volna a vidéki környezetre pozitív hatással lenni. Példát adni, a bár nem tökéletes, hiszen némileg szabados szexualitású, de mégis emberi módon haladó kapcsolatra. A férfi és nő egyenlő értékéről, akkor is, ha hagyományos szerepet visznek a családon belül. Hogy az alávetettség nem lenézendő, a dominancia nem túlértékelendő. Értékes lehet a családért mindkettő, és tiszteletreméltó, ha valaki készséges lélekkel hordozza. Mert bizony, teher is, meg öröm is a hagyományos férfi, illetve női szerep. Nem olyan rossz az, ha valaki hordozza az embert, és óvja. Ma sokszor nem annyira konkrétan, inkább potenciálisan. A rendőrség általában jó munkát végez, és a legtöbb magyar ember általában törvénytisztelő. És ma már fontos, hogy a hordozott szabadsága kellően tág teret kapjon. Egyébként azt is el tudom fogadni, ha a feminista családmodell valósul meg, és azt az erős nő irányítja, a férfi pedig aláveti magát ennek. HA mindenki harmóniában éli ezt meg. Mert a cél a családi harmónia, és nem a patriarchális, feminista, vagy éppen emancipált minta megvalósítása. Ha az kell a békéhez, akár évenként is lehet váltogatni a modelleket. Engem a hideg víz ver ugyan ki minden mástól a patriarchális modellen kívül, de ez én vagyok. Mások úgy élnek, ahogy akarnak.
Ismét a film.
Az érzelmileg és szexuálisan végletekig kihasznált Trishna végül megöli Jay-t. Tipikus példa az ÉRTHETŐ de HELYTELEN tettre. Trishna lelke tele kínnal. Ez a mély belső fájdalom teljesen leköti figyelmét, és bizony elfeledkezik arról, hogy nincs egyedül ebben a kapcsolatban továbbra sem, még ha úgy is érzi. Talán itt az ideje – bármilyen nehéz is, ilyen fájdalmas állapotban, de bizony pont ezért ő a legérdekeltebb az előrelépésben – komolyan Jay felé fordulni. Megpróbálni megérteni őt, másképp elérni és bölcsebbé válni. És megint: őszinteség. Magához, és Jay-hez is. Mi történik velünk? Félünk? Jay, a magabiztos férfi is? Mi a megoldás? Jó az az engem (állítólag) szerető férfinek, hogy én ebbe tönkre megyek? Hogy gyilkos düh van bennem? Hogy ez lassan már-már kitöréssel fenyeget, és majd neki lesz a legfájdalmasabb, hogy a szeretett nő fogja váratlanul megölni? Hogy az ő férfiúi méltósága lassan a porba hanyatlik? Ahelyett hogy egy szál karddal (kapcsolatuk igazságával és szépségével) felvenné a küzdelmet a világgal (a felszínes, ítélkező magatartással szemben) ami Férfihoz méltó tett – gyáva, gerinctelen puhányként kiszolgáltatott kedvesét gyötri a gyilkosságig?
Végül Trishna hazamegy, és békés arccal részt vesz családja életében. Ezen a ponton szimplán hülyének, vagy őrültnek gondoltam. Hogy képes erre? Aztán kiderült. Az eltemetett bűntudat szépen kezdett előjönni, a bűntől való megtisztulás vágya (éneklő gyermekek látszanak a filmben előtte, itt hat az elveszett ártatlanság fájdalma Trishnára valószínű) kiviszi a lányt a faluból, és egy fa alatt ugyanazzal a késsel megöli magát, amivel a fiúval is végzett. Trishna és Jay megbuktak életük feladatában. (Biztos kapnak másik lehetőséget – ha van újjászületés. Ha nincs – a kereszténység ezt tanítja – Isten irgalmában bízhatnak Mennyország ügyben. Legyen hármójuk dolga ez már. Isten HIHETETLENÜL megértő, de nem a végtelenségig elnéző.)
Az utolsó gondolatom ennek a szép és nagyszerű filmnek kapcsán: bátornak kell lenni, és kockáztatni kell időnként!
Honnan vették Trishnáék biztosra, hogy mindenki ellenük lesz? Ki tudja, mivé érlelte volna őket személyenként, és családjukat összességében is a kiállandó ellenszenv? Vajon hányan álltak volna melléjük, főleg, ha látják kitartásukat, hitüket, erejüket, és egymás iránti, valószínű mélyülő szeretetüket? Hány hasonló házasság (nem pusztán parázna! Bár persze az is. Tiszteletet, szeretetet és belülről fakadó szabadságot adó) köttetett volna?
Küzdjünk azért, amiben hiszünk! Szükség van rá. A világnak is, nekünk is.
;-)
Zoli
Némán üvöltő magány
Meghalt Csala Zsuzsa. A bulvársajtó feldobta a hírt a százmilliós vagyonáról (Atyaisten, milyen felelőtlenek! Mint a dedós kiscsoportosok. És igen, tisztelt hölgyeim és uraim mi tesszük őket ilyenné. Mi vesszük meg a lapjukat, hiszünk el kritikátlanul minket, és viselkedünk birkamód, holott nyilvános esetek bizonyítják, hogy lelkiismeretlenek, hazugok és cinikusak. Mégis mindennapi lelki kenyerünket tőlük vesszük, aztán nem értjük, miért szenved a lelkünk annyit. Mindegy, mindenki maga dönti el, mibe döglik bele. Engem a kereszt vonz, mást a mocsokba fulladás… szabad akarat, ugye.)
És vazze számomra ez most mégis jól sült el! Mert pár színész kollégája (Straub Dezső, akire emlékszem még kabaré konferanszié korából, vagy Nyertes Zsuzsa, akibe fülig bele, kiskamasz koromban, de erről már egyszer írtam) úgy döntött, nem hagyja annyiban. Emberi, szép, szelíd, kissé szomorú szavakkal elmondták, hogy a hír nem igaz, személyes tapasztalatuk van róla, és egy rendkívül értékes emberről van szó. Hangsúlyozom, az EMBER és nem a SZÍNÉSZ szót használták. Én személyesen ehhez annyit tudok hozzáfűzni, hogy egyszer próbára tették a művésznőt az egyik kereskedelmi csatorna munkatársai, felbéreltek egy közönséget, kiránduló csoportot, hogy a csak nekik tartott előadáson tilos nevetni. Mit kezd a művésznő, amikor azt éli meg, hogy mindent belead, és semmi látszatja? Végigcsinálta, (volt partnere is, elnézést az ő neve most nem jut az eszembe, azt hiszem, egy aranyszívű, és szigorú küllemű idősebb színésznő volt) aztán kiderült minden, és nyilatkozott.
Először is, nem csinált ügyet belőle. Beugrattatok, beugrattatok. Nem vagyok zöldalma, több, kell, hogy kiakadjak.
Másodszor előadta, hogy milyen élmény volt, amikor hastáncolt „beindítottam a betonkeverőt” – mondta – „és erre sem reagált senki”. Beindítottam a betonkeverőt… Ez a nő tud magán nevetni. Ez a nő alázatos. Ez a nő szép, mert EMBER. Nem tökéletes, senki sem az, de lám, van egy erénye. Biztos több is, de itt , most egyet láthatunk, és miközben tanúságot tesz róla, egyszerű és szerény. Még két erény, melyeknek ebben a pillanatban tudatában sincs. Nagyot nőtt a szememben, bár mindig is bírtam. És az egész életvidáman, természetes modorban. Tehát még hiteles is.
Hát ő halt meg, illetve szerintem költözött át egy jobb helyre.
Nyertes Zsuzsa szerint nagyon magányos volt. Tartsatok nyugodtan bolondnak, de úgy érzem, Csala Zsuzsa (és rajta keresztül az Isten) szelíden üzenni akar nekem: „Zoli, foglalkozz kicsit a magánnyal! Ezzel a nyugati népbetegséggel. Hátha terve van az Istennek ezzel.” Talán nem tőle van a szelíd intés. Talán igen. Nem számít igazán, a téma jó.
Úgyhogy innentől a címben foglaltakkal fogunk foglalkozni.
Van egy ismerősöm. Nő. Nem tiszta a gondolkozása, pszichiátriai beteg, és időnként nagyon le kell gyógyszerelni. Régebbóta ismerem, és tudom, hogy magányos, de nem szívesen néz szembe a ténnyel. Alkalom is alig van ismerkedni, és amikor van, az emberek tele vannak bizonytalansággal: elfogadható vagyok, lehet engem önmagamért szeretni? Sokszor nehezen indul a beszéd, a kommunikáció, pedig embernek ember igazán a barátja, ha belendül a társaság, nagyon fel tudja pörgetni önmagát. Hatalmas mennyiségű érzelmi és gondolati energiánk van.
Szóval gyógyszerelés. Mikor megkapja, és a hatás múlóban van, a tudat alá nyomott igények előjönnek. A tudat még nem erős, a gyógyszer már nem hat igazán. És ilyenkor furcsán viselkedik. Hiányos öltözetben mászkál a kórház folyosóján. Csinos nő, el lehet képzelni, minek teszi ki így a kezelő személyzet férfitagjait. És férfibetegek is vannak a szomszédos osztályon. Egyik éjjel valamelyikük ágyából került elő. Hozzáteszem, ilyenkor nincs igazán tisztában vele, mit tesz. Ösztönös nőként viselkedik: csábít, és odaadja magát, gátlástalanul. Józan eszének birtokában nem tenné, de ezek pont azok a pillanatok, amikor ez a kontroll nagyon gyenge. Mert ő nem szexet akar, hanem társat. (Amihez persze idővel a szex is hozzátartozik.) Szerencséje van, megértéssel veszik körül, és egyetlen férfibeteg sem mert hozzáérni (olyan volt, aki halálra rémült, arra ébredt, hogy egy félmeztelen nő fekszik mellette. Semmit nem csinál konkrétan, de ott van. És vele a testmelege, az illata, a légzésének hangja – egy élő ember. Nagyon erős és váratlan inger. )
Férfiismerős. Ő egy folyópartra szokott menni. Ül és nézi a vizet. És marja belül a magány. Olyan, amit csak egy (egyetlenegy) nő tudna betölteni. A férfi hívő. Többször megkérdezte Istent, mivégre ez? Miért nem segít? Mindig azt a választ kapta: „Tervem van ezzel. Addig is bízz, mert hárman ülünk a folyó parton. Te, a keserűséged és Én. De nem veszem el őt. Akarom, hogy tudd, és emlékezz rá, milyen volt vele. Pedig szeretlek. De mégis.”
Hát ennyi. Ha túléled a magányt, nagyon megerősít. De van, amikor nincs tovább, az erő már mit sem ér. Le kell jönni a sziklás csúcsról, és párt keresni az alanti termékeny völgyben. Kerül amibe kerül. Majd tanulsz belőle, és ha kell, meggyónod.
;-)
Zoli
Az élet egy álom – Beyoncé Knowles filmje
Most fejeztem be Beyoncé Knowles: „Az élet egy álom” című önéletrajzi filmjét. A film tavalyi, még elég friss.
Emlékszem, amikor először láttam őt a Destiny’s Child tagjaként. Egy műszaki boltban voltam, és a bekapcsolt tévén az egyik klippjük ment. Egy narancssárga szobában egy narancssárga ágyon ugrált a (ha jól emlékszem) négy lány, narancssárga ruhában. „Milyen művi ez az egész”, gondoltam akkor. A zene se fogott meg, „Valami modern vacak”, és léptem tovább.
2009-ben Németországban dolgoztam, és előtte év végén jött ki az új száma: „If I were a boy”.
Meglepődtem.
Ez a lány gondolkozik? Próbál empatikus lenni? Érdekli a valóság? (Sajnos a számból szinte egy kukkot sem értek, de remélem, a klipp legalább hangulatában passzol az énekhez. Abban pedig egy a párkapcsolatában problémákkal küzdő fiatal nő próbál egy napra párja szerepében helyt állni, ismerkedik annak világával. Bár úgy tűnik, a kísérlet nem jár eredménnyel, nem lesznek boldogabbak a végén, de ez akkor is nagyon szép gesztus. Igaz, nem értettem, miért kell feltűnően flörtölni a rendőrkollégával, miközben a párja visszautasítja a kedves kolléganőt, de… ne legyünk kicsinyesek.)
Aztán a „Halo” jött, amibe szinte szerelmes lettem. VAN lírai énje ennek a nőnek! No, azóta sem láttam tőle ezekhez foghatót, de az élmény megmaradt. Beyoncé nőtt a szememben tíz centit. És ha csak nagy hülyeséget nem csinál (azt is kitartóan), nem fog visszatörpülni.
Érdeklődve néztem filmje elé. Sikeres, kemény, emancipált nő. Mégis nőiesnek tűnik. Tényleg az? Milyennek látja és láttatja magát? Milyen a belső világa, a gondolkozásmódja?
Ugyan énem egyik fele visszazavarná a nőket a konyhába, a vasalódeszka és a pelenkázó kisasztal mögé, (nem tudok családfenntartó lenni miattatok, csajok! Oké, ez nektek nem fontos, de bakker, nem is vagytok férfiak!) De a józan eszem mindig csitít: „Nyugi, Zoli, ez nem olyan egyszerű, te is tudod! Először is: a gazdaság kétkeresős. Belehalhatnál a munkába, és akkor se tudnád eltartani a családodat. Aztán Apa nem akarsz lenni? És szerető hitves? Nem rossz ám, ha van erőd és még kedved is (és oké, ez meghozható ;-) ) a takaró alatt összebújni a feleségeddel! És azt te is belátod (nem kötelező, de nem túl felemelő szimplán hüjjének lenni, mondván, hiába működik a dolog, az mégsem úgy van!), hogy a nőkben sok van, amit odaadhatnak a társadalomnak. A társadalomnak JÓ, hogy szolgálják azt. A hogyanról bőven lehet vitázni, de összeségében – ami jól működik, azt ne bolygassuk! Ha valódi tiszteletet akarsz, (mert ez az igazi problémád) szerezz valódi hatalmat! Szellemit, az való neked. Istentől, mert más ilyet nem adhat. Aztán tanuld meg használni! Aztán használd! (Mert a hatalom, ugye, valójában szolgálatra
való? Ki tudja, mit jelent a „miniszter” szavunk?) Ha így teszel, CSAK idő kérdése, és megjön a tisztelet. És addigra rá fogsz jönni: nem is olyan fontos az. Fontos, hogy TISZTELETREMÉLTÓAN ÉLJ! És nagyon, de nagyon másodrendű, hogy ezt mások elismerjék. Én, a te Istened fogok tanúságot tenni neked a szívedben és értelmedben, hogy elégedett vagyok veled. (Még egy nem hívő is képes átélni az élményt, hogy helyesen cselekedett. Nekik kitartani nehezebb. Nem lehetetlen, csak nehezebb.) Ehhez képest, (EHHEZ képest) hidd el, békabrekegés, (bocs, fiúk, lányok a tiszteletlenért!) amit mások mondanak. Bár fontos, de másodrendű. Vagy éppen harmad.” Na eme váratlan és személyes, de másoknak is hasznos isteni közlemény után térjünk vissza a filmhez!
Három élményt emelnék ki belőle.
Beyoncé határozottan emberi lény. Spontán, őszinte, nem játssza meg magát. Legalábbis nem nagyon. Vannak szép, intim felvételek róla és vele, közeli képek az arcáról, miközben bensőséges dolgokat mond ki, áldott állapotban lévő alakjáról, és kiderül, hogy mélyen igenli az anyaságot (Jajjj, egy egészséges gondolkodású NŐ!), szereti a férjét (aki bizony idétlen kamasznak tűnik mellette, míg Beyoncé kiteljesedett, sugárzó: nő. (Azért se írom megint csupa nagybetűvel!)) Ennek az élménynek őszintén örültem. Sokat kapott Istentől: szépséget, tehetséget, jó és fejlődő, harmonikus személyiséget, gazdagságot, szerető férjet, jó szülőket, és egy csodás gyermeket. Úgy tűnik, jól sáfárkodik a talentumaival. Maradjon is így!
A második élmény. Ez nem volt annyira pozitív. Beyoncé is bedől és sajnos közbe-közbe terjeszti azt a feminista eredetű nézőpontot, amely úgy kezdődik, hogy: ” A férfiak…”
Ideseim! Csak mert a férfiak meglehetősen kis százaléka megcsapkodja otthon az asszonykáját, és mint a dúvad, tör a hatalom felé; kurvákat futtat és drogot árul – attól még a férfiak többsége tisztességesen dolgozik, neveli a gyerekét, módjával csavarog a haverokkal és próbál kijönni anyukával (aki nemegyszer SIMÁN átlép az ő tekintélye felett, és még csodálkozik, ha apuka ezt szóvá meri tenni. „Mi, a Gregor Bernadett nem ugyanezt teszi? Nehogy már okosabbnak hidd magad, Józsi, a művésznőnél! A te kötelességed jó képet vágni hozzá, amikor lelkileg a micsodádon állok! Baszki, mi az, hogy nem haladsz a korral?”)
Bocsi, csajok, nem ebben éltek? Miért siklotok el ama egyszerű tény fölött, hogy a környezetetekben élő több ezer férfi normálisan él? Arra a kettő bolondra meg nem érdemes ám ennyi figyelmet pazarolni, amelyik nem! De ha már figyeltek: miért nem segítetek? Ki tudja, milyen kínja van annak a két szerencsétlennek? Lehet, hogy csak a jó szó hiányzik nekik! Hogy valakinek végre elsírhassák magukat. „A Gihizihi negyedik hónapja nem teszi szét a lábát, és folyton az anyut szidja. Tegnap láttam, a főnökével smárolt. Aki ráadásul nő!” Vagy hogy végre valaki átküldje a „Józsi és haverjai” erőszakmentesítő brigádot, mert ha mégegyszer sikoltozás lesz éjjel, akkor morci lesz a szomszédság. Pláne, ha a nő ok nélkül teszi!
Nehéz kérdések ezek, de néha jobb belemenni, mint hagyni az egészet. Mondjuk óvatosnak azért kell lenni, de jobb hibázni jószándékkal, mint gyáván, s..be dugott kézzel lapítani. Miközben Pistike harmadszor hiányzik az iskolából, mert folyton megcsúszik a fürdőszobában. És mindig, amikor az apja részeg! Miért hiszik páran azt, hogy az emberek hüjjék? (De azért egy kis kiabálásért még nem kell mások magánéletébe beavatkozni. Igen, okosnak is kell lenni. Művészet helyesen élni.)
Hölgyeim, én ezennel és ünnepélyesen elhatárolódom önző, ostoba és szűklátókörű férfitársaimtól, akik tényleg verik a családot, megbízhatatlanok, álhatatlanok, és egyáltalán: önzők. Vagyis inkább a tetteiktől és gondolkodás- valamint látásmódjuktól határolódom el. Hátha egyszer megtérnek helytelen útjaikról! (Igen, én hiszek a csodákban. Keresztény vagyok, vagy mi a tök.) Azért belül az embert, vagy az azzá válás, egyébként halálig meglévő lehetőségét tisztelem bennük. Ha tetteiket meg is vetem.
A harmadik és egyben legjobb élmény. Beyoncé Knowles, Hölgyeim és Uraim: keresztény, hívő és Tesó az Úrban! EZT nem hittem volna! Őszintén, egyenesen, lelkesen mondta bele a kamerába, hogy imádkozott érte a nagymamája (és miközben erről mesélt, Beyoncé közben a könnyeivel küzdött) ő ezeknek az imáknak a gyümölcse. Imádkozott érte az édesanyja, és ő is imádkozik a kislányáért. (Basszus, hajszál híjja, hogy nem folyik most az én könnyem is.) Hogy hiszi, és érzi, hogy Isten VAN és SZERETI ŐT! A szüleiben, a férjében, a kislányában, és éppen abban a pillanatban is. „Éget”, mondta.
(Nagyon csúnya szó) – CSAK ezért a pillanatért megérte megnézni a filmet.
De jó, hogy 180° -ot változhatott erről az emberről a véleményem! Hol van már az a régi pillanat, ott, a műszaki boltban, a bekapcsolt tévé előtt!
Dicsőség Istennek!
Mindörökké Ámen!
;-)
Zoli