A SÍRNÁL
Édesanyám! Megint láttalak az éjjel.
Ágyam szélén ültél egy falat kenyérrel.
Törtél egy darabot, hozzá szőlőt adtál,
s amikor búcsúztál, csendben megáldottál.
És most itt, előtted, immár reményt vesztve
találgatom csak, hogy mit rejt még az este,
s ha majd éjbe fordul, megnyugvásom lesz-e,
görcseim béklyója kissé elereszt-e?
De jó volna újra hozzád odabújni,
ringató öledben újra elaludni,
újra hallani azt, ahogyan marasztalsz,
féltő szeretettel életre vigasztalsz!
Mécsest gyújtok, lángja néha meg-megriad.
Édesanyám! Ugye tudod, hogy rád gondol
fiad?!
A költő „lelki atyja”, a nagyon tisztelt és szeretett Tóth Árpád.
APÁM MEG ÉN
Mi csak várunk, apám meg én.
Fehér falak, gondolatok
állnak közé s közém.
Fehér falak, gondolatok:
Anyám! Várnak már valahol?
Félárva maradok.
Anyám! Várnak már valahol,
ahol talán a létezés
is lágyabban karol.
Ahol talán a létezés
nem ily alakba zár, s talán
a végtelenbe vész.
Nem ily alakba zár, s talán
a jóság van a szív helyén,
s nincs az a szó: magány.
A jóság van a szív helyén,
s mi csak várunk, apám meg én…
Tóthárpád Ferenc