Címke: sors

Nett-etikett

Ha a neten töltjük az estéinket, meg kellene tanulnunk, milyen ki nem mondott szabályok élnek. Úgy gondoltam, a közösségi oldalon való kommunikálás olyan, mint egy gimis osztályban az élet. Mindenki szól mindenkihez. Ám az egyik ismerősöm a párját megszólta, miért ír más férfinak, mikor van partnere. Az iskolai tananyag része kellene legyen, az ilyen téren való erkölcsi normák ismerete is, ha egyszer a net az életünk része lett. Ismeretségek, barátságok keletkeznek itt, kötődnek. Véleményt alkotnak rólunk, benyomások keletkeznek.

Néhány kérdés, amelyen érdemes elgondolkodni: írhatunk- e és milyen gyakran kommentet, üzenetet? Milyen következménye lesz, ha többször tudatjuk valakivel a véleményünket? Mennyire legyünk diszkrétek? Hogyan hívhatjuk fel magunkra a figyelmet? Mit tegyünk, hogy ne töröljenek? Ha megtörtént, hogyan dolgozzuk fel? Milyen határt tanácsos megtartani a képeinken, magunkból mennyit mutathatunk meg? Hogyan vigyázzunk magunkra? Mit tegyünk, ha erőszakosan ostromolnak, kérik az elérhetőségeinket?

Kialakulóban egy élettér, ahol sok időt töltünk. Fontos hogyan élünk vele, dolgozzuk fel, hogy sérülés mentesen fejlődhessünk.

Kati

Keresők dala

Minden vélemény számít!

Hát fiúk, lányok, és főleg: Tankcsapda! Legalább benéztetek hozzánk. Az igazi kereső megnézi a mi portékánk, és legfeljebb továbbmegy, nem köszönöm, ezzel nem tudok mit kezdeni. Elhiszem, hogy másnál működik, de nekem ez nem megy.

Ebben van mit tisztelni. Nem a nemrégiben elhangzott egyik nőtalálkozón: „Idejétmúlt felfogásokkal nem vagyok hajlandó foglalkozni!” Upsz, a kis előítéletes! A másiknak az általad leszólt felfogás az élete, a mindene! Hogy akarsz te így párbeszédet? Lelki kényelmes!

Meg se nézed, mit utasítasz vissza. A Tankcsapda az más. Még tiszteletet is tanúsít. Csak nem tud mit kezdeni vele. Hát menjetek fiúk, a saját fejetek után! És nyugi, néha mi is összezúzzuk magunkat. A hit nem tesz emberfelettivé. Inkább pont nagyon is Emberré tesz.

;-)

Zoli

Élet a peremvidéken

Minden vélemény számít!

A fiatalság hatalom. A korosabb örül, ha a fiatalabbak közelében lehet. A sugárzó erejükből feltöltődhet. (Hogy aztán pl. segíteni, emelni, erősíteni tudjon akár ápolandó öreget, beteget.)

Kiélezett helyzetben egyensúlyozás ez :Élet a peremvidéken. Nem közeledve túlságosan egymáshoz, évekig adhat erőt mindkét félnek. Szexuális szublimációnak is nevezik, némelyek. Az állandó flört állapota, szinte csak testbeszéddel. Milyen távolságot tartunk, milyen közelséget engedünk meg, milyen testhelyzetet veszünk fel, és mennyire természetesen, ellazultan. Akár a benső lelki, szellemi szféráinkba engedjük a másikat, akár meg is érinthet, de fontos, hogy milyen szándékkal, hol, és mennyi ideig.Valamint hányszor.

A vörösen izzó szenvedély. A fehér/bűn nélküli/tiszta angyali szenvedély.

Élethelyzetekből adódó felvetések: korosabb nő, fiatalabb partnerrel szembe kell nézzen vele: MENNYIRE TUDNÁ FELVÁLLALNI ŐT A FIATALABB A BARÁTAINÁL, ROKONAINÁL? A nő pedig biztonságot alig érezhet, ha jönnek a lányok a fiatalember felé.

Lehet szeretni a férfiakat, akkor is, ha sokat szenvedtünk néhányuktól. /Tekinthetünk a hibázásaikra úgy, mint a gyerekeinkére, mint az esendő emberére./

Ismerünk radikális változtatásra biztató véleményeket, mely szerint rövid az időnk a földi létre, lépjünk ki a nehezen működő helyzetből! Különösen, ha tapasztalunk sugárzó vonzalmat, hát még ha visszasugárzás is van. Vagyis interferencia = ERŐSÍTI EGYMÁST A KÉT ENERGIA.

Tűrni? Szublimálni? Angyali flörtben élni?

Robbantani? Kilépni, újrakezdeni?

Van-e Örök Élet, amely végül mindent beteljesít, és reményéből, valamint önsegítő technikáinkkal beteljesíthetjük elrendelt Sorsunkat, vagy Itt és Most legyünk boldogok, ahogy mi szeretnénk, és vegyük a saját kezünkbe az irányítást, grandiózus elszánással, hatalmas, szinte hősi erőfeszítéssel?

Nem adok választ, kedves Olvasó. Szépen végiggondolod és másokkal megértekezed magad!

;-)

Kati

Álmodtam Apát magamnak. Anyának pedig egy Társat. (Joyce Maynard: Nyárutó)

Minden vélemény számít!

Valószínű nagyképűen fog hatni, de a film férfi főhősében magamra ismertem. Szerintem Frank én vagyok. Igaz: Toplak Zolisan; nem Amerikában, Magyarországon; és nem a magam erejéből, hanem Isten kegyelméből. De ha megmaradok benne, megtart ebben az ideálban – miközben önmagam, egy valóban élő személy lehetek. Viszont tényleg meg kell maradnom a kegyelemben. Isten kertjében sincs mindig ingyenkonyha.

1. fejezet: A sebzett és ijesztő férfi.

Frank mindenre elszánt: hosszú évek raboskodása után megszökik a börtönből, mert már belátta, hogy ártatlanul került oda, és élni akar. Megbocsátott magának, hogy hűtlen és csapodár, őt vérig alázó feleségét egy indulatkitörés közben akaratlanul megölte (nagyot taszított rajta, és az eleső nő, a halántékát beverte a fűtőtest sarkába. A valóságban több vér lett volna – de nem a szaft a lényeg, hanem a tragédia.) És mindeközben a gyermekük, aki vér szerint nem is az övé, de szeretett, belefullad a nyitva hagyott csap alatt a fürdőkádba. Kész a családját legyilkoló és elmezavarral küzdő férfi képe a társadalom számára.

Szökésekor a felfokozott helyzet előhozza a zsenit belőle, és helyzeti előnyéből a legtöbbet akarja kihozni. Az őrt ugyanis annak büszkeségére alapozva eltávolította. „Ha kimegy a kórházi szobából, kiugrom az ablakon.” <2. emelet> Az őr naná kiment. „Nem vagy te olyan tökös, hogy megtedd” – vagyis beugrott a játszmába, és Frank tényleg ugrott. Mondom: elszánt.

Henryvel a bevásárlóközpontban fut össze. Nem rejtőzik, és a búzatáblák közt menekül, hanem az egyik legforgalmasabb helyre megy. A többiek orra elé – akik még nem tudhatják, ki ő és honnan jött. A történet valódi főhőse egyébként Henry. De a Férfiak Lapjának nem ő a fontos, vele csak érintőleges foglalkozunk. Henry tizenéves fiú, a férfivá válás küszöbén, és depressziós édesanyjával él együtt. Nagyon szeretik egymást, és Henry képes fiatal kora ellenére megérteni, mi az édesanyja gondja: hiányzik egy férfi odaadó szerelme az életéből. Meg is próbálja orvosolni a helyzetet, de egy fiú egyszerűen nem alkalmas erre a szerepre, pláne a magára hagyott nő saját fia.

Frank lop (holott korábban végtelenül jóhiszemű és becsületes volt): ruhát, sapkát, és alakot vált, vérző oldalú, szökött rabból – átlagpolgárrá válik. Nem gondolkozik: cselekszik, a zseni ösztöne vezérli.

Nem bántja Henryt – de ez nem sokon múlik. Ha Adél, Henry édesanyja nem működött volna vele együtt, azt Henry bánta volna, még ha ezzel Frank esélyei a szökésre el is szállnak. Mert ha Adél látja Frank – en, hogy nem meri bántani a fiút, jó eséllyel nem működik együtt.

Frank kezd úgy viselkedni, mint ahogy korábban gondolták róla, és amiért elítélték. Vajon le tudja majd vetni ezt a sátáni maszkot? Vagy eddigi lappangó sötét énje magához kaparintja az irányítást? Az apátlan család nem tudja, de elindulnak hazafelé az autóval sorra hagyva el a társadalom kínálta menedék védőbástyáit: a pénztárost, és egy szembejövő rendőrautót. Otthon, vagy a Terror háza? Hova tartanak? Adél nem tudja, de mindhárman haladnak a jövő felé.

2. fejezet: A Hatalmamba kerítelek – hogy szolgálhassalak.

Frank az autóba szállva pár perc maradásról beszél, hogy pihentesse a lábát. De a házban már nem erről van szó. Tovább akar maradni. Viszont a fenyegetettsége csökken – és elkezd megjuhászodni. Apránként, ahogy a jég olvad, tavasszal. Mikor Adél nyíltan a szemébe mondja, hogy nem igazán tud megbízni benne, holott ezt kéri, biztosítékok nélkül, és az elejétől a végéig, Frank meghátrál: belátja a másik igazát. De nem engedhet, aligha van más esélye: végig kell csinálni, amit elkezdett.

Ekkor kerül sor az első erotikus aktusra Adél és Frank között. Frank azt mondja, hogy meg kell kötöznie, ha valaki jön, ne tűnjön úgy, hogy bűnözőt rejtegetnek. Adél kiszolgáltatottsága a maximálisra növekszik. És Frank a hatalmába hajtja a nőt, pont az ő érdekükben: székre ülteti és végtelen gyengéden hurkot köt a kezére, és finoman a szék lábához kötözi a lábszárát. A lábfejet óvatosan megemelve, és a két combot széjjelnyitva.

Aztán a farkasbőr levedlik róla, csaknem végképp. Kibújik a terrorista szerepből és előveszi valódi énjét. Ételt főz, és közben teljesen természetesen irányítja Henryt, pont ahogy egy apa tenné.

Aztán behatol Adél intim zónájába (nem azon a ponton): megeteti. Ezt is tőle telő finomsággal.

Folytatja családapai tevékenységét: szerel, olajat cserél, és hasznossá teszi magát.

Például elmondja Adélnek később, hogy nem jól vett fát, s minden bizonnyal azt is, hogyan kellene, hogy jól tegye.

Többet soha nem használ kötelet, és Henryből türelmes eréllyel elkezd férfit faragni. Nem akad ki azon, hogy Henry nem tudja, melyik a racsnis kulcs, viszont megmutatja neki. Kimutatja a bizalmát, hogy Henry képes megtanulni baseball- ozni, és használható tanácsokkal látja el, hogy tegye. És Henry megteszi. Nem engedelmességből, hanem mert akarja. Kereket cserélni is megtanul, és ezzel később kivívja egy lány tiszteletét.

És Adél. Igen, aznap este egymás mellett ül férfi és nő, és Frank megérinti Adél derekát. Mivel Adél nem áll ellen, tovább megy, és szinte átkarolja a nőt. Ő pedig vágytól elhomályosuló tekintettel a férfi arcába néz, és mélyről felszakadó sóhajjal a vállára hajtja a fejét. Önként adja, amit addig a férfi elvett.

3. fejezet Férfi a közösségnek

Azon a hosszú hétvégén a szomszédasszony áthozza értelmi fogyatékos fiát egy egész napra. Adél nem tud mit tenni, barátnője szorult helyzete (sürgősen az édesapjához kell mennie, aki egy otthonban él, és nem tudja magával vinni a fiát – és őmellette sincs férfi, aki segítene) ráveszi, hogy engedjen az erőszakos kérésnek, és magához fogadja arra az időre a fiút. És Frank lehajol az elesetthez: egyenrangú társként kezeli egész nap őt, és második fiaként foglalkozik vele. Minden bizonnyal jó szomszéd lenne, ha annyi ideig maradhatna, és úgy. Ez most egy rövid fejezet volt.

4. fejezet A Társ

Közeledünk a őrlőkövekhez, úgyhogy gyorsan: Franknek nem okoz gondot nőies házimunkát is végezni: felsúrolja a padlót, főz, sőt új süteményt készít lassan kialakuló családjával. Pikniket szervez,és megadja Adélnak, amire vágyott: hogy Éljen és szeretve legyen. Eljött, hogy megmentse a nőt, és férfi mivoltát ajándéknak tekinti, amivel buzdíthatja, terelheti és erősítheti övéit, és bárkit, akinek csak szüksége van rá. Már amíg a készlet tart. Mert utána árufeltöltésig zárva.

Nem ragaszkodik mindenáron domináns szerepéhez, később tud engedni Adélnak, amikor ő egy alkalommal védi tőle a gyermekét. Lehet, hogy nem ért vele egyet, de tiszteli az érzéseit. És elfogadja a nő segítségét: félreteszi a büszke, „majd megoldom/kibírom egyedül” férfimentalitást, és elfogadja Adél törődését – „Miért bírnád ki, hiszen itt vagyok neked segíteni – én.”

5. fejezet A Sors fogaskerekei

Frank megadja Istennek, ami az Istené. Kanadába akarnak szökni együtt, mint család, de a selyemgubó felszakad, és intim elzártságuk megszűnik a világtól. És Franknek is, és Adélnek is még vezekelnie kell – de már rég nem magukért, hanem a többiekért teszik ezt. Nem sikerül a szökés, és józan férfiként Frank szembenéz a Sorsával: lebeszéli Adélt valami végzetes tettről, amit az álmuk védelmében tenne – ekkor már hallani lehet a szirénázó rendőrautókat. Fájdalmas arccal megkötözi Adélt ismét – és ezúttal Henry sem maradhat ki. Frank elviszi a balhét egyedül, és az ügyész is ezt javasolja később az őt menteni akaró Adélnek. Franken nem segít, de magát és a fiát nagy bajba ránthatja.

Isten azonban nem hálátlan: bár hosszú idő után, de Frank kiszabadul, és Adéllal (aki nem zuhant vissza a depresszióba, hanem végig megőrizte a lángot a szívében) kapnak néhány szép évet a Földön. Utána meg úgyis ott az Örökkévalóság.

Dicsőség Istennek! (Mindörökké, ámen.)

Jason Reitman filmje, főszerepben Kate Winslett és Josh Brodin. Én itt láttam.

;-)

Zoli

Hogyan teljesülnek vágyaink? Bölcsesség Ausztráliából.

Minden vélemény számít!

A Tíz kenu egy népmese. Ötletesen, hitelesen elmesélve. Jól bemutatva, hogy az ember alaptermészete nem változik. Lényegében ugyanarra vágytunk ezer évekkel ezelőtt és ma is. Nekem nagyon tetszett, ahogy bemutatja a film, hol volt egy régi törzsben a férfi helye, ahol egy nő igen nehezen tudta volna pótolni. Hogy mindennek megvan a maga rendje, amikor támadó háború megvitatásakor egyikük azt javasolja, raboljanak csomó nőt maguknak, a másikuk bölcsen leinti: „és ki tartja el őket?”

Hogy volt törvényük, mert ez minden ember belső igénye; hogy a kemény és erős harcos feleségei civakodása elől néha a vadászatba menekült, mert van, amin egy férfi ereje is megtörik; és, hogy tisztelte a törvényt, mert átlátta annak értelmét. Türelmetlen volt, elképzelései rabjává lett, saját kezébe vette ügyei irányítását, így ártatlant ölt. Ki kellett hát állnia az ellenség dárdái elé, vagy két falut sodor háborúba. És bár a dárda hegye alapján nem őt gyanúsították, de becsülettel vállalta vétkét, nem hagyta cserben a barátját, önmagát féltve.

Hogy a Sors milyen: halálának oka, eltűnt felesége, halála napján előkerül, addigra tudott visszaszökni elrablóitól. Vagyis, ha a férfi elviseli a veszteség fájdalmát, vissza kapta volna őt ingyen, térítésmentesen, saját kezűleg házhoz szállítva. Nos, legalább bebizonyíthatta, hogy bár tökéletlenül, de férfiként élt és halt.

S a lényeg, öccse vágya teljesedik, aki szerelmes volt bátyja legfiatalabb feleségébe. De nem gondolkozott. Hogy a két régebbi feleségnek előjogai vannak, és szerelme a családban még csak (kőszegiesen) „gyüttment”, éppen csak befogadott, a legutolsó. Nem őt fogja megkapni legelőször. A két idősebb nő, szinte szét is tépi a kétségbeesetten üvöltő fiút. (Zárókép – ja, vígjáték is, nemcsak tanmese :-D )

Aki vagy felnő a feladathoz (és nem lesz könnyű, mert egy nő ott döf vissza, ahol bizonyítani nagyon nehéz, de nagyon fáj. Ha pedig lehet bizonyítani, sokszor célszerűbb hallgatni, mert a büntetés ritkán áll arányban a vétekkel. És ha csak nem durvul el nagyon a helyzet, a fiú segítséget se nagyon kaphat (nyíltan legalábbis) mert örökre nevetség tárgya lesz, hogy nem tud rendet tartani otthon.) vagy a nők csicskája és a férfiak nevetségének tárgya lesz. (A bátyja erős és ügyes ember volt, érett férfi, de ő is csak hatalmi egyensúlyt tudott fenntartani. Holott a feleségei leginkább egymással, és nem vele civakodtak. Nos, ő akart három nőt magának… és a legfiatalabb még csendes természet is, „nem sok vizet zavart”.)

Jjja, a nő sem csak angyalporból van. Van benne sár is, rendesen, na, de pont ezért tud szülni. (Az ember a Föld porából teremtetett…)

Szóval Isten (az Élet) nem vágyellenes, csak ki kell várni, míg megérnek a körülmények, és akkor is ott a kérdés – és mi? Mi felkészültünk rá, hogy megkapjuk, amit kértünk? Nyugi, ha nem, az sem tragédia, csak nehezebb dolgunk lesz, főleg az elején. Félni akkor sem kell. Szívni meg mindenki szív a Földön.

;-)

http://vidto.me/7p2yqaz56d7l.html

Zoli

Éjféli könnyek

Minden vélemény számít!

Túlfolytak a szemhéján, és az arcáról az alkarja szőrszálai közt kacskaringóztak tovább, lefelé, a párna mindent elnyelő puhaságába.

Megint az az érzés fojtogatta. Tizenöt éve újra és újra rátört. Akár évek is elteltek, míg ismét megjelent, de előbb-utóbb előbukkant, ebben biztos lehetett. Kétségbeesett fájdalom, és remény is, mindig.

Mert hiába ölte meg, tudta, hogy már rég megbocsátott neki.

Soha nem sejtette, hogy viszont saját magának ilyen nehéz lesz. Pedig megtette, újra és újra. Férfi voltál, nem együttműködni, hanem uralni akartad, és végül mikor érezted, hogy ez lehetetlen, mert ha valóban birtokoltad, akkor pont az az életszikra tűnt el belőle, amit annyira szerettél benne, ha viszont megjelent, akkor szabaddá vált, és hét lakat alól is kiröppent a lelke. Rájöttél: SOHA NEM LEHET A TIÉD. Hiába szeret, hiába akarja megadni, amit oly sóvárogva kérsz, a vágyad nem teljesedhet be. Néha, pár órára, de aztán ismét gyötör a kívánság, miközben ő már mindent odaadott, amit adhatott.

És akkor kezdted sejteni, hogy nem a világban, nem a nőben van a hiba, hanem BENNED. Te élsz illúzióban, és a valóság soha nem fogja beteljesíteni hamis vágyad. Egyszerűen az Életnek nem ez a törvénye. Akkor roppant meg a gerinced először, a kemény, erős, zsarnoki férfigerinced. És a váratlan kétségbeesés, a belső földindulás tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, végül haragot szült.

Akkor ölted meg – ha nem lehet a tiéd, akkor inkább ne is éljen csábító, állandó fájó szabadságában. Két kezeddel szorítottad ki a levegőt a tüdejéből, a tehetetlenül kínlódó, vergődő nő pár másodpercig mélyebben a tiéd volt, mint valaha; torz, perverz, gyönyörteljes módon; közel hajoltál, azt remélted, ha az utolsó levegőfoszlányt kiszívod a haldokló asszony orrán át, akkor beléd száll annak lelke. De nem szállt. Utolsót rándult a test, és a szemek üvegesedni kezdtek.

Innentől az emlék mindig homályossá vált. Alighanem beleőrült a veszteségbe, a holttestet nem akarta eltemettetni, varázslókat hozatott, hogy támasszák életre, végül országának vezetője gyámság alá helyeztette. Le is fejeztethette volna, nem érdekelte. Nappal csak járkált palotája falai közt, éjjel az ablakon át a csillagokat nézte. Aztán megöregedett és meghalt.

És most itt van: éjjel, és megint sír. Pedig már találkozott vele. Persze ez is homályos emlék, mint mikor egy szobába belépsz, és kellemes illatot érzel, de se az illat nevét, se forrását nem ismered. Tudja, hogy a nő megérti, hogy már rég megvigasztalódott, és utolsó gondolata az volt: „Bocsásd meg, Uram, nem tudja, mit tesz.”

De azt is tudja, hogy még nincs OTT. Hogy nagyon magasra kell felkapaszkodnia, és sok mindent maga mögött hagynia, míg eléri – most már másképpen – ŐT.

Mert már tudja, hogy király mellé királynő kell. Tetőtől talpig szabad ember: szabad nő.

És nem pusztán a lelkének kincstára.

;-)

Zoli

Megbocsátani Istennek

2 hozzászólás

A harag tüze – most néztem meg a filmet, és mélyen, nagyon mélyen megindított. Mivel tartalmaz néhány olyan elemet, amellyel magam is találkoztam életem során, ezért írok róla. Tudjátok, Isten néha nagyon mélyen és konkrétan szeret, lehajol hozzánk, és olyat tesz velünk, amit nem hittünk volna soha, hogy megtesz – mert ezáltal békét szerez és kiengesztelődést a szívünknek. Egyszerűen nem kapcsojuk össze vele, mert amit tapasztalunk, az elüt attól, amit a templomban tanítanak róla, holott ha a részleteket összeillesztjük – akkor végül is mégsem.

A személyes történetemet most nem mesélem el, a dologra jó példa maga a film. Elmesélem és értelmezem.

Russel jó ember. Érdektelen, tisztességes életét éli, acélt gyárt, szereti haldokló apját, és kisegíti mindig bajba kerülő öccsét, és ezt harag vagy neheztelés nélkül teszi. Egyszerűen megérti, hogy a testvére ilyen, vonzza a bajt, és neki ott kell állni, és újra és újra talpra segíteni. Gyönyörű barátnője van, akivel annyira szeretik egymást, hogy Léna már gyereket szeretne tőle. Nagy szó, ha egy nő annyira rábízza magát egy férfira, hogy gyereket akar tőle. Nagyon nagy szó. Mert Léna nem magához láncolni akarja Russelt, nem birtokolni vagy uralkodni szeretne fölötte: egyszerűen kibontakoztatni kettejük szerelmét, és úgy látja, eljött az ideje, hogy családdá váljanak. Russel jó ember és igazi férfi olyan értelemben, ahogy egy anyának kell a férfi. Biztos pont, aki anyagilag és érzelmileg mindig ott van a háttérben, miközben Léna nőisége tovább növekszik: az anyaság szépsége és terhe kerülne a vállára.

Ekkor törik meg Russel élete: magas alkohol szinttel (ám nem részegen) vezet autót, és éjjel egy figyelmetlen anyuka kihajt elé. Totál eltrafálja a kitolató autó hátulját, ahol egy kisfiú ült. A gyerek meghal. Russel pedig börtönbe kerül.

Léna soha sem látogatja meg, irtózik a börtöntől, Russel öccse Irakba kerül, már negyedszer, és borzalmak emlékeivel tér vissza. Még kevésbbé találja a helyét, és végül igazi nehézfiúk hálójába kerül. Ám míg idáig jut a történet, Russel apja meghal, és Russel nem tud tőle elbúcsúzni, eltemetik, és Russel nincs ott. A Sors (Isten) elkezdi Russel lelki csuklóit átütni az ő vasszögeivel.

Léna elhagyja. Nem bírja az egyedüllétet, és talán az is tolja Russeltól, hogy annak már priusza van. Később beszélnek, és Léna nem tudja titkolni, hogy még mindig szereti Russelt, de már viselős az új partnere gyermekével. A második szög egy hatalmas csapással metszi át Russel másik lelki csuklóját.

És itt ki kell térnem az Egyház (a filmben is a Katolikus szerepel) felelősségére. Nem hajlandó növekedni. Ugyanazt hajtogatja, (ami nem baj), de ugyanúgy, és ezért sokszor nem táplál lelkileg. Russel kétszer is elmegy templomba a filmben, és bár a pap minden egyes szava igaz, a Biblia és az Egyház tanításának megfelelően prédikál, de szavai üresek, éltető erő nincs bennük, és látszólag kísérletet sem tesz, hogy kövesse a körülötte élő embereket, az írott igét összekapcsolja a körülötte élők mindennapi és folyamatosan változó valóságával. Nem igyekszik az Ige alapján az emberek konkrét kérdéseire konkrét válaszokat találni, nem nyúl utánuk, és főleg: NEM KÉRI BIZALOMMAL ISTEN RENDES ÉS RENDKÍVÜLI KEGYEMEIT! Én őszintén hiszem, hogy emiatt sokkal, de sokkal többet kell szenvedni a körülötte élő embereknek, és Sorsuk beteljesítése sokkal nehezebb feladat, mint egyébként lehetne. Vétkes az Egyház nagy része a mulasztás bűnében, pedig Jézus beszélt is erről. A talentumokról, vagy mínákról szóló példabeszéd, hogy nagyon haragszik az Úr azokra, akik nem használják tőle kapott képességeiket és adományaikat az Ő országa építésére. Akik ha kell, nem mondják a hegynek, hogy mozduljon odébb. Mert tudják, hogy kicsik ehhez. De bakker, nem is nekik kell a hegyet odébbmozdítani! A mi dolgunk a bizalomteljes kérés, majd dolgozni Isten dolgozik.

Russel éli tovább az életét, ahogy mindig is szokta, apja házába költözik, felújítja, termeli az acélt, ám esténként egyedül ül a ház előtt, a teraszon. Rodney, az öccse a saját fejét követi, amelyben szintén borzalmak képei törnek elő újra és újra, és Léna mást ölel magához. Azt hiszem, Russelben a fájdalom kezd nagyon, de nagyon haraggá válni Isten iránt. Nagyon – nagyon szenved: és nem érti, miért. Nem az a baj, hogy pontosan nem tudja, miért – ezt Isten rettentő ritkán tárja fel. Hanem hozzávetőleges támasza sincs, vagy reménye, hogy mindebből érték, és JÓ fakad – vagyis van bármiféle értelme. Az a kérdés, hogy mindezt be meri-e vallani magának?

De Russel útja még nem ért véget. Isten átszegezi a két lábát is. Rodney – t a kemény fiúk megölik. Russel megpróbálja a saját kezébe venni az ügyet, látva a rendőrség tehetetlenségét, ám a banda székhelyén lévő seriff megakadályozza ebben. Russel ismét magába folytja haragját, és próbálja tovább élni az életét. Megint Jófiú lesz. Ami mindig is szívesen volt; na, de növekvő belső Pokolban?

Aztán kiderül, hogy az öccse gyilkosa meglépett a különleges osztag elől. Russel dönt: most egy kicsit (vagy nagyon) Rosszfiú lesz.

Ugrok egyet a film legfontosabb pillanatáig, de némi felvezetéssel. Russel a vadászpuskájával ott áll az általa többször meglőtt gyilkos (tényleg brutális, ördögi alak) és a szerelmét elorozó rendőr között. Korábban ez a rendőr őszintén bocsánatot kért Russeltől, és nyitott szívvel bevallotta, hogy tudja, hogy közte és Léna közt nincs az csodás szeretet-szerelem, mint amit Russel élt át a nővel, de van más közük egymáshoz: a közös gyermek, és tulajdonképpen szeretik és becsülik egymást. Russel tényleg jó ember, (egy vadászaton a lövés előtti másodpercben a szarvas felemeli a fejét, és nem is gyanítva jelenlétét, egyenesen a férfi szemébe néz. És Russel nem bírja meghúzni a ravaszt.) megérti a rendőrt, megérti a szerelmét, és megbocsát. De ez egyben azt jelenti, hogy a lelkébe vert vasszög most már ott marad örökre. És már senkit sem hibáztathat érte, a magány fájdalmával végérvényesen egyedül maradt.

Most itt állnak hárman, a lábon, és oldalba lőtt bűnőző, akit az életösztön még visz előre, Russel, aki minden fájdalomát és haragját belelövi a lelketlen gazemberbe, és a rendőr, aki bár pisztoly van nála, még célba sem veszi vele Russelt, de próbál a lelkére hatni: ne válj gyilkossá!

Russel nem tudja, nem lövik-e hátba, de egyszerűen nem számít. Mindenki meghalt, vagy elhagyta, akit igazán szeretett, és nagyon régóta lelkileg csak vonszolta magát előre az életben. Gondosan céloz és lő. Én ezt gondoltam volna a helyében: „Kurvára nem tudtok ti semmit. Szentnek tartotok, pedig csak ember vagyok. És nincs értelme az életemnek.”

Sosem feledem azt a sóhajt, amit Russel kilehel magából, miután a drogdíler, többszörös gyilkos, nőverő holtan összeesik. Russel végre Isten képébe tudta köpni a haragját. Végre Isten terve megvalósulhatott, és Russelnek meg tudta mutatni, amit becsületes átlagéletet élve soha nem tudott volna: a benne rejtőző fenevadat, a gyilkos és emberkínzó démont. Akinek tette teljesen érthető – és teljesen helytelen. Bűn és irgalom együtt dolgozik most Russel lelkében, szabadságot kap a bűn, hogy Russel jobban megismerje magát. Hogy őszinte lehessen magához és Istenhez. Hogy megnyíljon egy addig bezárt kapu kettejük közt.

A férfi most ért a fenekére annak a mélyebb lelki szintnek, melynek addig lezárt ajtaját a balesettel nyitotta meg Isten. És az ott őrzött rejtett bűnök (melyek, nem is biztos, hogy a sajátjai, meglehet, a családjától örökölt generációkkal ezelőttről, lásd családállítás, vagy családfa kutatás) következményei rögtön előjönnek és gyötörni kezdenek. Ittas vezetés, börtön, magány, Rodney halála. És Russel tisztességesen küzd velük. Hordozza élete keresztjét, még Istenhez is fordul, ám a templomi élmény nem tud békét vinni életébe, de Russel akarta és őszintén kereste ezt a békét. Ezért tud az irgalom az ördögi gonoszság mellett dolgozni, és miután a gyilkos harag elhagyja Russelt, vélhetően fokozatosan és szelíden hatalmába keríteni őt.

Mert az utolsó képen Russel otthon ül, biztonságban, ám minden bizonnyal ismerkedve azzal, amit tett, amilyennek önmagát megismerte. A megölt piszkos gazemberből élete utolsó másodperceiben ugyanis előbújik az EMBER, és gyilkosával beszélget. És Russel csendesen figyel. A haldokló felfedezi, hogy a természet szép, hogy a madarak dalolnak, (mely mindig ott volt, de ő sose figyelt rá) hogy ő is legyőzhető, és, hogy: Russelnek igaza van, amikor megöli őt. Mert akkor már tudja, hogy a vadászpuskás férfi a szerető és gyászoló bátyja annak a fiúnak, akit csak úgy megölt, mert túl büszkének találta.

Nem tudjuk, de vélhetően elsikálják a kisvárosban az ügyet, hiszen az egyetlen szemtanú mélyen lekötelezett Russelnek, és Russel igazából szolgálatot tett a társadalomnak. Törvénytelenül, de mégis.

Viszont a férfi élete nem változik. Russel még csak úton van az áhított belső béke felé. Már az övé, de még tisztulnia kell, mélyülnie. Ugyanazt a rendet és tisztaságot újra kell építenie önmagában gyilkosként is, ami az övé volt szerető fiúként, bátyként és jövendőbeli hitvesként. Meg kell tudnia bocsátania magának, és túllépni az életben. Új célokat találni, mert apja és öccse örökre halott marad, és Léna sem fog visszatérni.

Russel is Isten engedelmes fia, kicsiben olyan, mint Jézus Krisztus. És miattunk, rest és emberi szabályaik és szokásaik mögé rögzült hívők miatt, még csak nem is sejti ezt. Mennyi erőt meríthene ebből? Mennyi kacskaringót megspórolhatna az életében, és mennyi fájdalommal kevesebbet kellene elhordoznia?

És rajta nem múlott: ő kétszer is ott volt a templomban. Ő megpróbálta: kereste Istent.

Csak mi tehetünk róla.

Zoli

Ítélet: Halál! És Feltámadás! Csak kis adagokban, és hosszú távon.

6 hozzászólás

Mély énem egy darabja. Róla írok.

Ez az írás nem az út végén készül, egy kiszögelésnél megállva nézek vissza az eltelt másfél évre, és az előtte eltelt évtizedekre. És aztán röpke pillantásra méltatom az utat, mely még előttem áll. Hunyorítva a távoli cél felé. Mely mintha a Kilimandzsáró csúcsa lenne, elhinni is nehéz, hogy oda fel lehet jutni, pláne nekem, tapasztalatlan hegymászónak. De Isten mentsen, hogy korlátozzam az Ő hatalmát! Istennél nincs lehetetlen – mondta Jézus, mikor a tanítványai arról kérdezték, ki juthat be a Mennyországba. Maga erejéből senki, de Istennél minden lehetséges – volt a válasz. Szóval valahol biztos van egy beépített lift. Tuti. Különben nem tudok hinni a sikerben.

A kirakó első részlete Soma könyve, az „Új egyensúly”. Olvasva annak a mai, modern nőnek a képe alakult ki bennem, akit tudok tisztelni, szeretni, de együtt élni vele nem. És ő se velem. Mert nem tud és akar annyira be és elfogadó lenni, mint amennyire én szeretném. De amennyire én szeretném, annyira egyetlen férfit sem szabad el és befogadni. Mert nincs bennem egészséges mérték. Nem az értelmem vagy a szívem szintjén. Mélyebben, az ösztönök mélyéről néz rám ő, generációkkal ezelőtt kialakult férfiénem, egy háremúr, aki nők tucatjainak érzelmi és szexuális energiájából táplálta énjét. Egy fekete mágus, szultán, lelki vámpír férfi. Mesélek róla, hogyan ismertem meg őt.

Talán húsz éve álmodtam a következőt. Egy sötét barlangban úszkáltam néhány haltársammal. A sötétben az egyikük egyszerre csak megiramodott lefelé, egy keskeny alagúton. A farka elemlámpaként világított, azt követtem. Szédítő sebességgel rohantunk, éreztem, hogy néha hajszálon múlt, hogy egy-egy kiálló szirtet elkerültünk. Aztán egy szobába érkeztünk, amelynek egyik fala leomlott, és kiégett, lebombázott városra lehetett látni. Két férfi volt ott, sötét öltönyben, vállas fickók, napszemüvegben. Két maffiafőnök. Egyikük, amint meglátta a vezetőmet, a halat, rögtön mohó csápokat növesztett felé: tudta, ő az áldozati Bárány, és táplálkozni akart az erejéből.

Szintén ezidőtájt, talán egy-két évvel előbb vagy később történt: angolból korrepetált egy régi ismerősöm, egy csinos, fiatal nő. Hangja lágyan fuvolázott, maga volt megtestesült szépség és szelídség. És ekkor azt éreztem, hogy egy hatalmas fekete csáp nő ki a hátamból, és belecsap a nő lelkébe. Éhesen, mohón, ártani akarón. Leizzadtam, és vártam, mi lesz. A nő elsápadt, láttam, rosszullét környékezi, egy haragvó pillantást vetett rám, szerintem érezte, hogy közöm van a dologhoz – de én fülem-farkam behúzva ültem a helyemen: Úristen, akkor most mi történt? Nóri másfele nézett, és megkért, hogy halasszuk el a korrepetálást. Hát – nem kellett kétszer mondania.

Ilyen agyament azért nem vagyok, de a mély én-re jó kép.

Az utolsó mozaik, amit megemlítek, most, nem régen történt. A fizetésemért voltunk a közeli bankba, a gondozottam utalta át a számlámra. Az én fellépésem a magabiztosabb, a néni csak szerényen ült a széken, gyakorlatilag mondtam, mit kell tennie a banki alkalmazottnak. Ő ezt láthatta: egy félig törökös küllemű, hajlott orrú, szakállas, magabiztos férfi bejön egy öreg nénivel a bankba, és átutaltat a saját számlájára tetemes pénzt. Ő osztja a lapokat, a néni engedelmesen teszi, amit kell. (Több mint egy éve csináljuk, már rutinunk van ott.) Most új ügyintézőhöz kerültünk. Szerintem abszolút egy megfélemlítő, kifelé képmutató, és a kizsákmányoltat képmutatásra kényszerítő közel-keleti mentalitású férfinek tűnhettem, aki egy kiszolgáltatott, idős emberből él. Az ügyintéző, amint lehetett, húzott el.

Itt éppen sensei Kanazawa ural egy gyors akciót.

Mosolyognék ezen az egészen, ha az eddigiek alapján nem érezném úgy, hogy valahol mélyen tényleg bennem él ez a Juszuf. Erőszakos, kegyetlen és megfélemlítő, de megnevelhető. Nem véletlenül kerültem én a Budokába, a karate szövetségbe, ahol pont ezt a mélyről jövő energiát fejlesztjük ki, és tereljük korlátok közé; a tudat kontrollja alá rendeljük. Mert ez az erő védi meg otthonaink; őrzi családjaink biztonságát. (Egy mesternek, már a tiszta (teljes erejű) támadását pontosan ott kell tudnia megállítani, ahol eredetileg akarta – pl.) A karate alapja a hara, a csípő, a szexuális energia. Az ölő és baszó energia. Az ön és fajfenntartó erő, a zsigerek világa. Az az ütés, rúgás, védés, amelyben a csípő nem mozdul meg, erőtlen és értelmetlen. Ott a testsúly mozdulatlan, az izmok önmagukban pedig igazi küzdelemhez gyengék.

„A tízezer mérföldes utazás is az első lépéssel kezdődik.” és: „Még soha ilyen közel nem volt a vége.” :-)

És mivel generációs örökségem torz, erőszakkal és kéjvággyal, hatalmaskodással terhelt, ezért az ítélet: böjt. Urbánus remeteség, régiesen szólva: agglegényélet – a tisztaságra törekedve. Amit egyébként a Katolikus Egyház az én esetemre, világilag elvált, egyházilag érvényteleníthetetlen házasságban élő ember esetére előír.

És ahogy én az Istent ismerem, a végére nem csak az egyensúly fog helyreállni. Befektetésként fogja kezelni az ügyet, és kamatosan adja vissza, szerető apaként bőkezű ajándékkal megtoldva. Mert Ő ilyen.

Valahol be van építve az a lift. Legalább a legnehezebb szakaszokon. Mert én ezt a meredélyt Isten különleges segítsége nélkül meg nem mászom.

Ott kell lennie. És ott is lesz.

;-)

Zoli

Örömtelen örömlányok

1 hozzászólás

Szép, törékeny, intelligens – mindjárt elmondja, mit keres itt.

A prostituáltakról különböző történetek forognak közszájon, némelyik hiteles, némelyik pedig a „városi legendák” kategóriájába tartoznak! Ugye az alap klisé: lelketlenül csak a pénzt áhítva „dolgoznak”, persze sokszor megfélemlítve, kényszerítve arra, amit nap mint nap tesznek! Igen, ezekben sok igazság van sajnos, de vannak olyan hölgyek , akik önszántukból, mindenféle kényszer nélkül „teszik a dolgukat”. Már, ha a gazdasági kényszert leszámítjuk persze, ami egyébként mindnyájunkra hat!

A következőkben két történetet szeretnék elétek tárni, mindkettő velem történt meg, az egyik jó pár évvel ezelőtt, a másik nem túl régen. A lényeg, hogy mindkettő az ősi mesterséget űző hölgyekről szól, és kicsit amolyan sztereotípiaromboló, hozzáteszem: pozitív értelemben! A történetben ott leszek én is, mint társszereplő, mivel velem esett meg, de előre bocsátom, nem vagyok egy k….zós fajta, viszont fiatalabb koromban előfordult, hogy a kíváncsiság s talán a meggondolatlanság kísértése elvitt ilyen helyre is! Jól tudtam integrálni élettapasztalataim közé, és tanúja lehettem annak a pozitív emberi megnyilvánulásnak, amit nem is várnánk egy ilyen embertől!

Az első történet kb. 4 éve esett meg velem, amikor egy kora őszi délutánon, autómat vezetve robogtam hazafelé vidéki telkemről. Kicsit már félhomály volt, és az ősz repertoárjához tartozó időjárási viszonyok uralkodtak, éppen ezért furcsa volt, mikor az országút szélén egy kis fényforrást vettem észre, amit egy törékeny hölgy tartott a kezében. Stoppolt, hazafelé tartott, lekéste a buszt. Hálás volt, hogy megálltam, és rögtön beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy mikor megálltam először azt gondolta, hogy azért álltam meg, mert azt hittem, hogy… Én ezt először nem értettem, és megkérdeztem tőle : – Te tulajdonképpen azt csinálod?! Mire ő zavar nélkül elmondta, hogy igen, a 8-asra jár ki mindennap a városból, és önállóan űzi mesterségét, mindenféle kényszerítő, lelketlen strici nélkül… Az ELTE hallgatója, de a tandíj eszméletlen magas, így szükséges neki a plusz jövedelemforrás. Persze csinálhatna mást is, de újsághordásból esélye sem lenne kifizetni azt az összeget, amiért tanulhat, plusz a szállás, utazás meg miegyéb. Persze, én mondtam neki egy-két tippet, de be kellett látnom sajnos, hogy sok mindenben igaza volt!

– Na és a szülők, az édesapa, mit szól hozzá? – kérdeztem.

Erre csak annyit mondott, hogy mióta kifizette helyette a banki tartozását, nincs jogalapja reklamálni egyetlen leányzója mesterségét illetően! Na, ja!

Tehát adott egy intelligens, szép, jól nevelt, fiatal nő, aki tanul (nem is akárhol), és bárhogy nem illik a képbe, de az ősi mesterséget űzi: gyűjti a kes – t, különben nem lehet az, amiről álmodott! Hányan vannak ilyen helyzetben? Megsúgom: sokan; ő kapásból többről is tudott, sőt együtt is „dolgozott” velük néha! Még Ausztriában is, „sógoroknál”, ugyanannyi névértékben, mint itt, „csak” euróban! Nagyon kedves volt, és azt is mondta, hogy mivel ilyen segítőkész, és megértő voltam vele , ő ezt valamilyen módon szívesen viszonozná… Persze megköszönve „kedvességét”, udvariasan elhárítottam, és apukája háza előtt elbúcsúztunk, egymásnak mindenféle jót kívánva. Azóta sem láttam, vagy legalábbis nem ismertem meg, de ő sem…

Kicsit idealizált kép, de van köze a valósághoz.

A következő történet jóval régebbi, vagy húszéves, de lehet, hogy több! Meglátogattam egy hölgyet otthonában, persze előtte lebeszéltük telefonon. Mikor beléptem hozzá, már az előszobában beszédbe elegyedtünk, és a szobában ugyanez folytatódott. Valamiért szimpatikusak lettünk egymásnak, talán a feromonok miatt? Elmesélte, hogy jutott idáig, hogy a gyereket tartja el, közben kutyákkal foglalkozik, tenyészti őket, miegyéb. Szeretné, ha a gyerek minél kevesebbet tudna az egészről, de bizony, ha kuncsaft jön, a másik szobában kell kuksolnia , vagy, ahogy mondta, játszania. Tarthatatlan helyzet, mondtam, s pár sztereotip tanácsot adtam neki, amivel persze egyáltalán nem volt kint a vízből! Okoskodásom jónéven vette, felajánlotta, hogy többször is találkozhatnánk, szívesen beszélgetne velem máskor is, mert én olyan más vagyok, mint a többi pasi! Na, hát, mit mondjak, NAGGYON jól eset pasi hiúságomnak, annyira, hogy a pásztorórából semmi nem lett, hanem csak dumáltunk és dumáltunk, már tervezgetve további dolgainkat! Igen, „így múlik el a világ dicsősége”, a világi csábítások, hívságok: mit nekünk! Pénzt nem is kért, viszont én mivel úgymond raboltam az idejét, némi jelképes összeget adtam „együttlétünkért”. Na, és család, gyerek, kutya, jövő, stb.

Ez így volt jó és szép, a történet így teljes, és ennyi! Nincs folytatás, mert nem kell, hogy folytatása legyen! Valamiért mégis teljes, vagy inkább beteljesedett történet számomra! Nem Love-story giccsbe ágyazva, nem is „csupaszpisztolyos” groteszk, hanem egy hétköznapi történés, ami nem is olyan hétköznapi!

Kis elbeszéléseim végére illene valamiféle kis összegzést, rezümét írnom, de én azt hiszem, a leírtak önmagukért beszélnek, sem hozzáfűzni sem elvenni nem kéne belőlük! Annyit azért úgy érzem, mégis, hogy nagyon könnyen ítélünk, ítélkezünk akár pillanatnyi benyomások alapján is, és végérvényesen, visszavonhatatlanul – sokszor! Én is beleestem többször ebbe a hibába, de ez a két történet a prostituáltakkal kapcsolatban megtanított arra, hogy ők is hús-vér emberek, nők, és érző lények, akik valahol megakadtak, elakadtak, és nem rugdosni kell őket, hanem kezet nyújtani nekik, vagy legalábbis megérteni nyavalyás, fonákos élethelyzetüket, amibe sokszor mások kényszerítették őket!

Unman

Trishna – avagy az Életfeladat (Mi a Sorsod?)

Minden vélemény számít!

Trishna egy szép, fiatal, indiai lány neve, egyben egy tartalmas film címe is.

A sztori röviden: a lány megismerkedik egy fiatal, gazdag fiúval, Jay – el. Balesetet szenved, és mivel anyagilag bajba kerül, a fiú segít neki és a családjának: munkát ajánl. Trishna elmegy a hotelbe dolgozni, egymásba szeretnek a fiúval, szeretkeznek és Trishna gyermeket fogan. Megijed, és elmenekül.

Ezt később Jay – úgy vélem joggal – zokon veszi. Ilyen fontos, kettejüket érintő kérdést miért dönt el egyedül a lány? Miért nem ad esélyt a helyes döntésre annak az embernek, aki nélkül ez az új élet el sem kezdődhetett volna, és akivel immáron közös felelősségük lenne a gyermek vállalása és nevelése? (Sajnos a való életben is manipulálnak, önzésből vagy félelemből bánnak néhányan a nők közül helytelenül ezzel a fontos információval. Bár akkor meg kell említenem a felelősségüket nem vállaló fiatalembereket is, akik tetteikkel vallják: a Férfi NEM a felelősség embere. De akkor mié?)

A fiú utánamegy és megtalálja. Elhívja magával, és Bombay-ben együtt új életet kezdenek. Modern, nyugati mintájú, külső kötöttségek nélküli életet élnek. Szeretkeznek, élményeket keresnek, a fiú pénze eltartja őket. Filmforgatásban vesznek részt, Trishna táncolni tanul. Az idill Jay apjának betegségével ér véget, aki agyvérzést kap. Jay úgy indul el, hogy megmondja apjának Trishnával való viszonyát, valószínű hozzájárulását akarja kérni a házassághoz. Trishna boldog, látszik, álma teljesült.

Álljunk meg itt egy pillanatra! A film a tipikus patriarchális férfi-nő viszonyt modellezi. Trishna engedelmes, tisztelettudó és szép. Végig a fiú kezdeményez, de nem erőszakos, csak férfimód erős. Ő dönt fontos kérdésekben, és a lány követi őt. Jay tekintettel van a lányra, igyekszik teljesíteni az álmait, de azoknak határt is szab. Például kijelenti Trishna helyett, hogy az nem akar hivatásos táncosnő lenni. (Én ezzel nem értettem egyet, oké, legyen az ember domináns, de kellő ok nélkül ne korlátozza a másikat. Lehet, meg néha kell is, de annak elfogadható oka legyen.)

Minden másképp alakul.

Az egyik legszebb pillanat a filmből. Titkok derülnek ki, és nyernek megbocsátást

Jay-nek vissza kell térnie vidékre apja helyett igazgatni a szállodákat. A modern, liberális szabadságeszmény ütközik a konzervatív, hagyományokhoz hűvel. Bár a pár bizonyos vonalon bűnös életet élt – folyamatosan paráználkodtak – de egyébként őszintén szerették egymást, és végül rendezni akarták kapcsolatukat. Világos, megfelelő hozzáállás kell ehhez, főleg a fiú részéről – az ő ösztönei poligámak – de igazi, nagyon veszélyes, társadalomromboló bűn szerintem nem történt. A rossz példaadást kivéve, mert esetleg mások is követik őket, akik viszont már nem ilyen stabilak belül. Ahol házasságkötés előtt lesz gyerek, és egyikük a később problémák miatt kilép a kapcsolatból. (És ez sokszor a nő! Bár emögött is összetett gondok húzódhatnak meg, ezt nem elemzem most.) Tettével magára hagyva a másikat, aki szexuális és érzelmi magánya miatt további bűnöket követhet el, és a távozó akár meg is foszthatja egyik szülejétől a közös gyermeket. EZ már mindenképpen rombolná a társadalmat. Na, vissza a történethez!

Jay a vidéki környezetben nem vállalja Trishnát. A lány titkos szeretővé degradálódik, és személye, jogos, női mivoltából eredő igényei egyre kevésbé számítanak. Jay eddigi egészséges dominanciája betegessé erősödik, megalázó dolgokra veszi rá a lányt, végül meg is erőszakolja.

Mindketten ludasak. Jay gyáva – bakker, egy férfi! Nőnél is gáz, de férfiben… – és figyelmetlen. Nem néz szembe vele, mit művel. „Én gondoskodom a lányról, függ tőlem, a hatalmamban van, azt teszek vele, amit akarok” – ha nem is vallja be magának, de ezt gondolja, eszerint él. A végén Trishna sír a szexuális aktus alatt, és erre sem reagál! Holott állítólag szerelmes a lányba! Nem őszinte magához, nem teszi fel a kérdést: merre tartok? Mit csinálok valójában?

És bizony Trishna is vétkes. Elhanyagolja belső igényeit, „orrvérzésig” engedelmes, értelmezésemben bizony nem teljesíti Isten akaratát. Az igény, hogy a férfi „felemelje” magához, asszonyává tegye, és elkötelezze magát mellette, nem pusztán a szíve vágya (egyébként pusztán így is tiszteletre méltó, hiszen nem egyszerűen birtokolni akarja Jay-t, hanem hűségben szeretni mindhalálig), de a leendő gyermekeik, és így a társadalom érdeke is. Jay erejét, képességeit, vezetői adottságát latba kell vetnie ezért a formálódó kis közösségért: a családjáért. Amíg csak szükség van rá, vagyis halálig. Cserébe szeretetet és tiszteletet kap. EZ Isten akarata, úgy vélem. A Biblia erről ír. (Persze ez pusztán tekintélyi alapon nem megy, a szívnek is hajolnia kell felé. És önként, nem kényszerből.)

Mindketten elhanyagolják Trishna jogos igényeit. Egyikük sem hallgat a nő lelki természetében megszólaló Istenre. És Isten könnyen félreállítható – mivel félreállíthatatlan. Az Ő szelíd, halk hangja soha nem szűnik meg szólongatni az embert, mindig a következő lépésre. Akármilyen mélyen is temeti el Őt az ember magában. Jay és Trishna félnek, és lelkileg kényelmesek. Meggyőződésem – jó ez most gáz, hiszen ez nem történt meg, forgatókönyvíró írta meg a történetet – életfeladatuk lett volna a vidéki környezetre pozitív hatással lenni. Példát adni, a bár nem tökéletes, hiszen némileg szabados szexualitású, de mégis emberi módon haladó kapcsolatra. A férfi és nő egyenlő értékéről, akkor is, ha hagyományos szerepet visznek a családon belül. Hogy az alávetettség nem lenézendő, a dominancia nem túlértékelendő. Értékes lehet a családért mindkettő, és tiszteletreméltó, ha valaki készséges lélekkel hordozza. Mert bizony, teher is, meg öröm is a hagyományos férfi, illetve női szerep. Nem olyan rossz az, ha valaki hordozza az embert, és óvja. Ma sokszor nem annyira konkrétan, inkább potenciálisan. A rendőrség általában jó munkát végez, és a legtöbb magyar ember általában törvénytisztelő. És ma már fontos, hogy a hordozott szabadsága kellően tág teret kapjon. Egyébként azt is el tudom fogadni, ha a feminista családmodell valósul meg, és azt az erős nő irányítja, a férfi pedig aláveti magát ennek. HA mindenki harmóniában éli ezt meg. Mert a cél a családi harmónia, és nem a patriarchális, feminista, vagy éppen emancipált minta megvalósítása. Ha az kell a békéhez, akár évenként is lehet váltogatni a modelleket. Engem a hideg víz ver ugyan ki minden mástól a patriarchális modellen kívül, de ez én vagyok. Mások úgy élnek, ahogy akarnak.

Ismét a film.

A végletekig odaadó, és így teljesen kifosztott nő. Persze ehhez kell egy lelkileg vak, a saját igényein túlra nem látó férfi is.

Az érzelmileg és szexuálisan végletekig kihasznált Trishna végül megöli Jay-t. Tipikus példa az ÉRTHETŐ de HELYTELEN tettre. Trishna lelke tele kínnal. Ez a mély belső fájdalom teljesen leköti figyelmét, és bizony elfeledkezik arról, hogy nincs egyedül ebben a kapcsolatban továbbra sem, még ha úgy is érzi. Talán itt az ideje – bármilyen nehéz is, ilyen fájdalmas állapotban, de bizony pont ezért ő a legérdekeltebb az előrelépésben – komolyan Jay felé fordulni. Megpróbálni megérteni őt, másképp elérni és bölcsebbé válni. És megint: őszinteség. Magához, és Jay-hez is. Mi történik velünk? Félünk? Jay, a magabiztos férfi is? Mi a megoldás? Jó az az engem (állítólag) szerető férfinek, hogy én ebbe tönkre megyek? Hogy gyilkos düh van bennem? Hogy ez lassan már-már kitöréssel fenyeget, és majd neki lesz a legfájdalmasabb, hogy a szeretett nő fogja váratlanul megölni? Hogy az ő férfiúi méltósága lassan a porba hanyatlik? Ahelyett hogy egy szál karddal (kapcsolatuk igazságával és szépségével) felvenné a küzdelmet a világgal (a felszínes, ítélkező magatartással szemben) ami Férfihoz méltó tett – gyáva, gerinctelen puhányként kiszolgáltatott kedvesét gyötri a gyilkosságig?

Végül Trishna hazamegy, és békés arccal részt vesz családja életében. Ezen a ponton szimplán hülyének, vagy őrültnek gondoltam. Hogy képes erre? Aztán kiderült. Az eltemetett bűntudat szépen kezdett előjönni, a bűntől való megtisztulás vágya (éneklő gyermekek látszanak a filmben előtte, itt hat az elveszett ártatlanság fájdalma Trishnára valószínű) kiviszi a lányt a faluból, és egy fa alatt ugyanazzal a késsel megöli magát, amivel a fiúval is végzett. Trishna és Jay megbuktak életük feladatában. (Biztos kapnak másik lehetőséget – ha van újjászületés. Ha nincs – a kereszténység ezt tanítja – Isten irgalmában bízhatnak Mennyország ügyben. Legyen hármójuk dolga ez már. Isten HIHETETLENÜL megértő, de nem a végtelenségig elnéző.)

Mindig van új esély. Nem mindig azonnal, de van. ;-)

Az utolsó gondolatom ennek a szép és nagyszerű filmnek kapcsán: bátornak kell lenni, és kockáztatni kell időnként!

Honnan vették Trishnáék biztosra, hogy mindenki ellenük lesz? Ki tudja, mivé érlelte volna őket személyenként, és családjukat összességében is a kiállandó ellenszenv? Vajon hányan álltak volna melléjük, főleg, ha látják kitartásukat, hitüket, erejüket, és egymás iránti, valószínű mélyülő szeretetüket? Hány hasonló házasság (nem pusztán parázna! Bár persze az is. Tiszteletet, szeretetet és belülről fakadó szabadságot adó) köttetett volna?

Küzdjünk azért, amiben hiszünk! Szükség van rá. A világnak is, nekünk is.

;-)

Zoli