Címke: sors

Férfitörténet

Ó, itt még küzd nagyon! Bízik magában és képességeiben.

Idén készítette el Robert Redford „All is lost”, „Minden elveszett” című filmjét, mely tipikusan olyan történet, amit egykor apák meséltek fiaiknak a tábortűz mellett.

A történet röviden: az indiai tengeren hajózik egy idősődő férfi, amikor sodródó konténert talál. Kiváncsi rá, a közelébe megy, a hajója megsérül. És elkezdődik napokig, talán hetekig tartó kálváriája. Megjavítja a hajót, kipumpálja a vizet, közben ismeretlen vizekre sodródik, viharokat él át, minek során hajója többször átfordul, az árboc eltörik, a hajótest újra megsérül, a mentőcsónakba telepszik át, vizet párol, horgászik, megtanul ha jól sejtem, szextánssal tájékozódni, újabb vihar, állandóan a betörő vízzel küzd, két hajó megy el mellette, pedig jelez nekik, mikor végre a kereskedelmi útvonalat keresztezi gumicsónakjával…

És ez az ember küzd és küzd és küzd és küzd. Pedig egyszer a fejét is beveri egy oszlopba, és mire magához tér, látja, hajója lényegében menthetetlen, sőt a sebét is el kell látnia, nehogy elfertőződjön.

Végtelenül kivívta a tiszteletemet, ahogy megmutatja, hogy az idősebb generációban is csodálatos, és hallatlan Életerő lehet, ahogy végtelen mentális koncentrációval agyal az újabb és újabb problémák megoldásán, használja apjától és korábbi hajóútjain tanult készségeit és ismereteit, valamint újakat tanul menet közben hozzájuk.

Végül éjjel apró fényfoltot vesz észre. Ekkor őrültséget csinál, mert tüzet gyújt a gumicsónakban a vízlepárlónak használt kannában. Elégeti a hajónaplóját, mindent, és persze a műanyag is lángra lobban, és a tengerbe kell vetnie magát a lángot fogó gumicsónakról.

Ekkor megint olyat tesz, amiért végtelen tisztelem. Belátja, hogy kész, vége. Hülyeséget csinált, felgyújtotta maga alatt a csónakot, a távoli fényfoltról ugysem jön senki (két hajó is simán elment mellette, az egyik éppen csak nem gázolta el) – és lemerül. Bele a vízbe. Fél már a franc a haláltól! Az a Jézus nevű ács is állítólag feltámadt. Vagy nem, de nincs értelme görcsölni tovább. Az menti meg az életét, hogy amatőr módon csinálja. Benntartja a levegőt, és így tovább marad életben. Ha gyorsan akar megfulladni, akkor minden levegőt ki kell fújni, és aztán teleszívni a tüdőt vízzel. Ezt ő nem teszi, és miközben süllyed lefelé, észreveszi, hogy lángoló gumicsónakja roncsa mellé egy igazi csónak érkezik lámpával. Van ereje felfelé úszni, és az utolsó kép amit látunk, ahogyan a víz alatt megragadja az érte lenyúló másik ember karját.

Itt már tudja, hogy ki az Úr. De nem esik kétségbe ekkor sem. Mindent belead, amilye maradt: kevés erőt és tudást, és sok hitet és bizalmat, és reményt.

Ezt az embert megpróbálta a Sorsa (Isten) a legvégsőkig. Nagy szó, és nagy teher, ha valaki ilyent átélhet. Nagyon megtisztul és megerősödik tőle a lélek.

Ajánlom a filmet mindenkinek, különösen, hogy a nagyobb átélhetőség kedvéért zaj alig halható egész idő alatt. A rádió végső működése, a tenger hullámainak zaja, vagy ahogy kifakad a férfi, mikor rájön, hogy utolsó édesvíz készlete is elfolyt: nagyjából ennyi. Amit mi is átéltünk volna, ha ott vagyunk vele, vagy helyette.

Férfifilm a javából.

;-)

Zoli

Parker – ősi férfi és ősi női minta modern világunkban

2 hozzászólás

Claire. A nő, aki mindent ad, és mindent remélhet, de mindent el is veszíthet. Nem önmagában, kapcsolatában teljes. Számomra ő a legütősebb figura.

Megint bocsánatot kérek hagyományokhoz ragaszkodó keresztény tesóimtól, ez az újság nem igazán az övék (hacsak nem rettentően türelmesek). A példa megint modern, mai, nyugati. Férfiminta, egy férfiideál, és egy hozzáillő nőideál, amely a Parker című filmben öltött testet. Nézzük!

Akik fontosak nekünk: Parker – Jason Statham; Claire, a barátnő – Emma Booth; Leslie Rodgers, a bajban lévő, magányos nő – Jennifer Lopez.

Először is szögezzük le: Parker nem átlagos fickó. Nem azért, mert üt, mert vagány. Ezt annyira megszoktuk az akciófilmekben, hogy a hiánya tűnne csak fel. Hanem a fentiek mellett: van szíve, megértő, segítőkész, gyengéd, és van erkölcse. A kockázatos rablás során (tehát bátor is, bár akciófilmben ez is alap a főhőstől, önmagában nem üt nagyot) a pánikrohamot kapó biztonsági őrt megnyugtatja, kedves hangon beszél vele, kifejezi a tiszteletét, gyengesége miatt nem nézi le, és segít neki. Ha a társain múlna: golyót neki, és viszlát! Egy gonddal kevesebb. Parker úgy viselkedik, mint aki tudja, (bár a gondolatai közt tán végig se fut) hogy a férfihez feleség és gyerekek, szülők, rokonok tartoznak. Ezek mindegyike várja haza a férfit, tehát nem puffogtatunk csak úgy, pláne, hogy pénzért, és nem gyilkolni jöttünk. (A lopás is bűn, szóval Parker pont olyan, mint mi <kedvenc szalonképtelen kifejezésemmel élve: szarosseggű, mert a Föld a szarosseggűek (bűnösök) bolygója. Igen, ezt a cikket is egy szarosseggű, bűnös ember írja. Kulturáltabban, másképp: gyarló, tökéletlen, pont, mint mi többiek mind, a dalai lámával és Ferenc pápánkkal együtt. Csak pl. a pápa rendszeresen szembenéz ezzel, és meggyón. De így se különb nálunk, mint ember, csak bölcsebb és hívőbb.> – tehát Parker: tökéletlen. Ismétlem, mint mindenki más ezen a bolygón.)

A történet halad tovább, Parkerrel kitolnak, és cinikus módon elintézik. Csodával határos módon túléli, és bosszút esküszik. Itt megint van min gondolkodnunk. A bosszú természetesen úgy marhaság, ahogy van, de ez film, erre szoktattak minket (akárcsak arra az ökörségre, hogy a gyűlölet és a harag ad igazi erőt az igaz ügyed végig vitelére. Lehet, hogy ad, bár korántsem mindig, de hogy a lelked is szétrágja közben, arra mérget vehetsz) nem várhatjuk el, hogy hirtelen széllel szemben engedjék a sárgát. Mégis, mint szinte minden gonosz dolog mélyén ott az igazság szikrája, és Parker ki is mondja: nem hagyhatja, hogy ilyen méltánytalanul bánjanak vele. Elvész az önbecsülése, és esetleg mások is vérszemet kapnak vele szemben.

Parker. A Férfi, akinek tudnia KELL, mi a jó, és azt választani. Mert „A Nagymenő, ha táblát lát, megáll.” (Oroszlánkirály)

Javaslom, álljunk jóindulatúan kicsit innentől a filmhez (bár eddig is ezt tettük, mert Parker rablással indít, mégis pozitív hősnek tekintjük, tehát: fel, józan bölcsesség!) és vegyük annak az eseményeket, aminek lennie kéne: ne hagyjuk szó nélkül a jogtalanságot! Kiállunk a magunk, a családunk, a barátunk, az ismerősünk, végül az egyszerűen ránk szorulók igazáért. (De nem a „bibis lett az ujjam” szintűekért, mint ma néhány feminista teszi. A „Híztál, Gizi” mondatért már pipálja a Családon Belüli Erőszakot. <fejcsóválás Anyám! >) Szóvá tesszük, akkor is, ha az kellemetlen nekünk. Vannak a kellemes érzelmi állapotunknál fontosabb dolgok is az életben. Lehetne ragozni, akár annak a gizda kis nőnek az esetéig, aki kiállt a villamoson (vagy min) a bántalmazott fiú mellett, aztán megtapasztalta milyen a levegőben átszelni pár métert hátrafelé… Nos, én nem mertem volna lépni a helyében. Az a NŐ és EMBER milliószor nagyobb HŐS volt nálam. Igen, felettem állt akkor és ott, és jóval. Őszintén kérem az Istent, legalább egyszer az életben had lehessek csak megközelítőleg ilyen bátor és hősies és SZENT, mint az a nő volt akkor. Köszönöm kis testvérem, hogy köztünk élsz.

Szóval maradjunk annyiban, hogy Parker pusztán önérzetes. Némi jóindulattal.

Leslie, aki nem önmagában bűnös, hanem helyzete, magánya, kiszolgáltatottsága, Női illetve Parker Férfi mivolta teszi a csábítás eszközévé. A fenti kis botlástól eltekintve ő is megvívja harcát, és Emberként lép ki a történetből.

Itt indul a kaland másik fele. Mert belép Leslie (Jennifer Lopez) a képbe. És ő nagyon veszélyes. Először is jó. Terheket hordoz (munkahelyi rivalizálás, bunkó férfi beszólásai, kiszolgáltatottság anyunak, és ráadásul az éretlen ex által itt hagyott anyagi terhek.) Ezenkívül szép. Magányos. Őszinte. Ajjaj-jaj-jaj-jaj. És ahogy Claire alárendelődő patriarchális asszony (Parker „munkája” miatt életveszélyt, és halálos félelmet áll ki, <bérgyilkos támad rá>, és cserébe beéri egy őszinte bocsánatkéréssel és őszinte magyarázattal; párja egyetlen szavára kész egzisztenciát váltani, vagyis hallatlan áldozatokat vállal kettejükért – bizony, nem pusztán Parkerért) – úgy Leslie is hajlandó alárendelődni. A vetkőzős jelenet, amikor poloskát keres rajta a férfi; ennek egyedüli értelme, hogy Parker tesztelje: Leslie alárendelődik-e, megalázkodik-e, rábízza-e magát? Nem brutálisan, viszont egyértelműen ez történik. Patriarcha. És Leslie megteszi. Na innentől bivalyerős ellenfele Claire-nek.

Claire sejti mindezt (nem buta) és mit tehet? Szíve minden ragaszkodását odaadja a férfinek. Bízik az emlékek erejében, Parker szívének tisztaságában, józanságában (Isten kegyelmében?) Ez akkor történik, amikor Leslie anyjának otthonában ellátja férje (mert miután, mint tudjuk, a „papír nem számít”, nyugodtan nevezhetem őket férjnek és feleségnek) kézsebét. BÍZIK a férjében. (Nem tuti recept. Bár az lenne.) És Parkernek tényleg van érzéke a SZENT – hez. Valószínű ő az érzelmileg kevésbé elkötelezett, de sejti, ha Claire szeretetét, áldozatait és ragaszkodását semmibe veszi, és enged az ártatlanság és őszinteség köntösében jelentkező BŰN – nek, az annyi, mintha saját szívébe döfne mérgezett tőrt. Ami nem öl azonnal. Viszont garantáltan hatásos.

Parker – Férfi. Úgy DÖNT, kitart. Hiába nincs papír, hiába nincs egyházi áldás, ő házas ember és hűséges marad.

Nem hagyhattam ki. A megalázó mégis reményteli kiszolgáltatottság pillanata. "Úristen, azt tehet velem, amit akar. De csak nem él vele vissza?" Nem, Parker nem olyan.

Nem hagyhattam ki. A megalázó, mégis reményteli kiszolgáltatottság pillanata. „Úristen, azt tehet velem, amit csak akar. De csak nem él vele vissza?” Nem, Parker nem olyan.

A film többi része számunkra mellékes. Győz a jó (atyaisten, ha tényleg ilyen lenne a jó! :-) Oké, oké, ez csak játék. Mi lenne, ha még itt is mindent komolyan kéne venni?) és Leslie is megvigasztalódik megkapott szabadságával. Végülis fiatal, találhat magához illő férfit. De ebben a női rivalizálásban alul kellett maradjon, vagy… vagy az Isten szisszent volna fel fájdalmában a Mennyben. És nála nem az a rossz, hogy haragvó képpel vár minket odaát, és szórja a fenekünkbe az istennyilát, hanem részvétteljes, szomorú arccal, és egyben végtelen eltökélten fogad. „Látod, gyerekem, ide juthattál volna. (Mutat szíve közepébe, ahol elemészt szenvedélyes szerelme.) És helyette most ide mész. (Nem tudom, hova mutat, újabb inkarnáció, tisztítóhely, pokol; de hiszem, hogy bárhova, mi attól nagyon szomorúak leszünk. Rosszabb esetben nagyon rémültek is. Ebbe inkább bele se gondolok.)

Légy önálló, tudd, mit akarsz, becsüld meg a téged szeretőket, és legyenek elveid, melyekhez ragaszkodsz, akkor is, ha szívni kell miattuk! EZ nekem a Parker című film. Egy igazi, modern, mai tanmese. Amely mégis ősi igazságokat hirdet.

;-)

Zoli

Vámpírnő – másként

Minden vélemény számít!

Denzel Washington egyik remek filmjében a Flight-ban van egy jelenet, amikor a lezuhanó repülő egy kis templom felett repül el, és az egyik szárnya szétzúzza a templom tornyát.

Számomra megvilágosította Jézus keresztre feszítésének okát. Vannak, akiket másképpen nem lehet bevonzani a Mennyek országába, csak, ha az Isten megengedi, hogy belemarjanak, hogy élő testéből kimarjanak darabokat, és megrágják, lenyeljék, megemésszék. Meg kellett engednie, hogy szegeket verjenek a csuklójába, hogy szétfeszített végtagokkal lassan megfojtsák, mert vannak, akik ha nem találkoznak a szeretet megrendítően nagy tetteivel, nem jutnak hitre. Vagy hisznek ugyan, de elcsüggednek, és meggyengül bennük a jóság, az öröm és a remény.

Van egy kép a bécsi metrómegállókban. Egy fiatal lányt ábrázol, aki piros ruhában a fürdőkád habfürdős vizében fekszik, karja felemelve, és kissé duzzogó arccal a kamerába néz. Nem modell szépség, de szép.

Vonz ez a kép, és vonz ez a nő.

„Nem látod, te érzéketlen disznó, hogy szükségem van rád?” – kérdi tőlem a tekintete. Ő a NŐ, aki BAJBAN VAN. Akinek KELLEK. Aki SÉRÜLT. Aki VÁMPÍRNŐ. A gyengeségét használja velem szemben, a kiszolgáltatottságát, a SEBZETT lelkét, amely gyógyulásra, megbékélésre, elfogadásra vár. És Amely ÉHES. Férfierőre, nem feltétlenül szexuálisan (de éppen úgy is, miért ne?) Nem tud kérni, nem tud várni, nem tudja vállalni a kiszolgáltatottság kínját, a lehetséges csalódást. Ahogy az érett NŐ él, aki valóban szeret, és valóban tisztel.

Számomra a nő aki gyengeségével és érzékiségével él vissza, hogy magához láncolja: a férfit.

Nem ez a fiatal lány még olyan lehet, mint Uma Thurman a Kill Billben. Nem meri szeretője, az elit gyilkoscsapat vezére, Bill tudomására hozni, hogy gyereket vár tőle. Fél, hogy a férfi elutasítaná, ezért egyedül dönt. Elszökik, és kitalál egy új életet magának. Döntése oda torkollik, hogy szerelme állapotosan lövi fejbe (ő ugyanis azt hitte, a nő elárulta és megcsalta), végül pedig ő végez azzal a férfival, aki vágyott rá, hogy apa legyen, és a tetszhalott nőből kiemelt csecsemőt nevelni kezdte. Szerető apaként – amire a főhősnő vágyott is. Félt kockáztatni, kiszolgáltatni magát, és esetleg veszíteni. És így vesztett igazán. Nem volt elég érett az Életre. És mi végignézhettünk egy hosszú, vérgőzös és izgalmas mozit.

Van, hogy táplálni kell a nőt, akkor is, ha még nem tud javulni, ha még újra és újra belém kell, marjon, míg végül jól lakik velem, és végre a csontja mélyéig beléépül, hogy akkor is el van fogadva, akkor is szeretve van. Hogy én meg a balek egyik prototípusa vagyok? Talán.

Igen, az, ha behunyom a szemem. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy csak kihasználni akar, ha csak kihasználni akar. Ha letagadom önmagam előtt, hogy nem akar fejlődni, sérült egójából kifelé, a másik felé, előbb-utóbb felém. Amikor olyat nem tudok, amit pedig tudnom kéne, vagyis naiv vagyok. Bűnösen tudatlan. Hogy nem gyógyulni akar, csak önisteníteni, csak az egóját hizlalja, hogy sebe nem gyógyul, hanem terjed, hogy önzése lassan szétrágja a lelkét, és ennek én is oka vagyok, mert passzívan részt veszek önsorsrontásában, „szerető türelem” címén. Nem szembesítem, és ha másképp nem megy – akkor sem hagyom el. (Van ágytól-asztaltól elválás a Katolikus Egyházban! Sőt a ténylegesen elváltaknak is igyekszik az Egyház közösséget nyújtani – bár itt vannak feltételek és még sok a teendő.)

De van, aki szenved önző női énjétől, aki érzi, hogy változni kell, aki igyekszik, ha csak milliméteres sebességgel is, ezer visszaeséssel, de akkor is! Na, Vele lehet mit kezdeni. Érte és vele érdemes szenvedni, küzdeni, újra és újra megbocsátani, ismét és ismét engedni, hogy végigkarmoljon, hogy belém mélyessze fogait, míg le nem csillapodik, és elfogadja, hogy jobb kérni és elfogadni azt, amit az ember önként nyújt át, ezerszer gazdagabban, mint hatalommal és csellel kikényszeríteni és megszerezni. A figyelmet, a szeretetet és a törődést – de a szabadsággal együtt!

Akárcsak Krisztus Urunkkal: önként adta testét és vérét eledelül, mégis erőszakkal folyatták vérét a kereszten. Vannak, akik kegyetlen próbák elé állítják Istent, hogy szereti-e őket, (és nincsenek is tisztában vele, hogy ezt teszik!) és végül, mikor a kivérzett, és megkínzott Emberfia utolsó leheletével is azt suttogja: „várlak haza, testvér”, már nincs mi mögé bújni. A lélek végül kénytelen mezítelenül Ura előtt állni, és választani: Ő, vagy az önzés útjai? A letisztult végső törvény, a megtisztított belső látás fényében: „mit akarsz szabad akaratú lélek”? A Belső Poklodig lenyúló Istenfiút, vagy mélybe rántó önmagad?

Aki a pokolba jut, senkit sem hibáztathat érte magán kívül.

;-)

Zoli