Sensei Pál Tibor (jobbra) és kis tanítványai a shiai szélén egy soproni versenyen.

Krisz, piros arccal, kapkodva vette a levegőt. Éppen most jött le shiai -ról, a karate versenyek szőnyegéről, amin a karatékák küzdenek. Kapott pár erős ütést, és próbált nem sírni. Apja biztatta: „Nincs semmi gond. Jól vagy.” Az edző mellé lépett: „Krisz, ez most természetes, hogy fáj. Vedd mélyen a levegőt, kicsit húzd ki magad, és csorogjon csak az a könny. Sokkal nehezebben küzdesz meg vele, ha eljátszod, hogy nincs semmi bajod, erős és sebezhetetlen vagy. Ha vársz egy picit, mindjárt jobban leszel. A tested segít magán, annyi a dolgod, hogy együttműködj vele.” 

Imre bácsi alattunk lakott. Dolgozott egész életében, mindene volt a kert, a szőlő, a munka, a munka, és a: munka. A SZENT tevékenység, és birtok. :-) Igazából ezek tényleg fontosak. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a II. Világháború után bizony evangélikus hit ide, evangélikus hit oda, a szőlőt lopó orosz katonákat úgy megszórták kővel meg földdel, hogy csak na! „Fusson a muszka!”, nevetett akkor.

Aztán agyvérzést kapott, és beszorult a lakásba. Bizony meg kellett élnie, hogy ügyetlen, a bal kezét nem tudja használni, hogy csorog a nyála a szája bal sarkán, hogy azok a gyerekei, akik aktív életében sokat haragudtak rá, mert a termelés fontosabb volt, mint ők (vissza is döftek neki úgy, hogy míg élt, nem felejtette el) most pelenkázzák, etetik, és naponta kétszer látogatják. Lekerült róla az erő álarca, és többet nem is tudta feltenni. A haldoklást, a gyengülést, ahogyan az Életet és ajándékait fokozatosan csavarja ki a Sors (vagy irányítója és megalkotója, az Isten) a kezéből, évekig élte. „Csak elaludni, és többet nem felébredni”, mondogatta mindig. Megértettem őt, de naiv és önző vágynak láttam ezt mindig nála. Mert ő az az ember is volt (de nem csak az), aki – ne haragudj Jani bácsi, de – dölyfös hatni akarásában (egyszerűbben: munkamániájában) bizony megkeserítő érzelmi terheket rakott családjára. Volt mit lebontani a lelkéről, úgy vélem.

Olti Miklós, kitől már közöltünk cikkeket és fogunk is, írja, hogy a háromfai bajuszos (csuka), mikor hosszas küzdelem után kifogta, egyszerűen – megadta magát. Állati ösztöneivel felfogta, hogy kész, vége, nincs miért küzdeni tovább. És – ez a fontos – egyfajta béke sugárzott az állatból. Az van, ami van, megélem és kész. Félreteszem büszke illúzióimat, és egyszerűen: vagyok, aki vagyok. (A csukának valószínű nem voltak ilyen illúziói.)

Ez az a pillanat, amit kiemelek a cikkben, ami szerintem a központi magva a könyvnek, amiért szerintem Nobel díjat kapott az írója, amiért nem véletlenül ez lett a film plakátja.

Kertész Imre ír a koncentrációs táborok szépségéről. Persze, igazából nem folyamatosan voltak azok szépek. A Sorstalanságban említi, hogy délutánonként, mikor már nem kellett dolgozni, és sütött a Nap, az emberek ültek, talán álltak, beszélgettek, kinéztek a szögesdrótokon túlra – béke áradt el a táborban, de az író lelkében egészen biztosan. Nem lázadok, nem kesergek, nem készülök a visszavágásra: elfogadom a Sorsom. És ez nem tehetetlen Fatalizmus! Tudom, hogy mindig van dolgom: lesz, akit én vigasztalok meg, akire nekem kell rámosolyogni, akiért (akár magamért) nekem kell kiállni, az ökölharc mélységéig is esetleg, hogy holnap megint zsákot kell hordani a vagonokból, de most: itt és most Béke van. Legyőztél Istenem, hogy végre úgy szeress engem, ahogy Te akarsz! És úgy szeressek másokat és magamat, ahogy Te akarod! Minden passzív elfogadás mélyén ez a szándék kell legyen (szerintem) idővel indulni kell tovább, a világ következő szegletét átmelengetni a szívemmel, és a következő szegletét építeni alkotó kezemmel.

Úgy vélem, ezért nem kell félni a veszteségtől, a hírnév, mások tiszteletének, nem elég mély szeretetének elveszítésétől, a shiain kapott pofonok elismerésétől, az erősebb előtt való meghajlástól, a félelem és vereség elismerésétől, mert az Élet úgyis megy tovább, és ahogy a mélybe rántott, úgy emel fel hamarosan. És marad a bennünk lüktető életerő, és mi, akik rábólintunk, és kibontakoztatjuk azt, a kapott bölcsesség mértéke szerint. Mint Tom Hanks a „Számkivetett” -ben, amikor eljut oda, magányosan a távoli kicsi szigeten, hogy van ő meg a lélegzete. (A kereszténység tanítása szerint a Szent Lélek egyik feladata az éltetés, és a Teremtettséget a célja felé terelés).  Vagyis a benne lüktető életerő, amivel együttműködhet, és együtt küzdhet, bár helyzete emberileg reménytelen, vagy menekülhet önsajnálatba, depresszióba, öngyilkosságba. Ő elfogadja a helyzetet, nem lázad (nekem ennél több jár, Isten!) majd feláll, és megteszi az aznapit. És idővel megmenekül.

Geszti Péter

Tudjátok, még ki biztatott a 2008 -as pénzügyi válság idején arra, hogy nem a szituáció az igazán fontos, hanem a hozzáállásunk, és amit kihozunk belőle? Geszti Péter. Állítólag nyugaton megtapasztalta, milyen az, amikor hisznek az emberben, támogatják, amikor úgy állnak hozzá: ” a te sikered az én sikerem is”. Aztán hazajött, és megpróbálta elültetni ezt a magyar közéletben. Hát elsőre a kemény magyar ugar kiforgatta az ekéjét, de úgy vélem, nem adta fel, csak kisebb gőzzel folytatja, mert szerintem ő már nem tud, és nem akar enélkül a filozófia nélkül élni. És tökre igaza van.

Mondható, hogy aki így él, az igazán szabad, (vagy halad afelé) és cselekszi az Isten akaratát?

(Persze a maga szintjén, mint I. Ferenc pápa is a magáén, de ennyi bőven elég is. A lehetetlent ugyanis nem kell teljesíteni – merthogy nem is tudjuk.)

;-)

Zoli