tanúk | Férfiak Lapja

Néztem a televízióban P. László megkezdődött büntetőperét. Illetve azt, amit abból látni lehetett. Néztem, és nem hittem a szememnek, de nem hittem a fülemnek sem. Ezért másnap elolvastam minden újságot, mert kíváncsi …voltam, hogy vajon mindenki azt látta és azt hallotta-e, amit én láttam és hallottam.

Bayer Zsolt

Igen, mindenki. Nem titok, a beidézett tanúk vallomásairól beszélek. Az egyik hosszan és meglepő részletességgel meséli el mindazt, amit LÁTOTT azon a borzalmas éjszakán. Azt látta, hogy egy fiatal lány és egy fiatal férfi megy az utcán. Illetve… Nem csak úgy megy – ugyanis a fiatal lány szemmel láthatóan menekülni igyekszik. Ahogy a tanú mondja: A férfi átkarolta a lány vállát, de az meggörnyedt, és ki akart szabadulni abból az ölelésből. „A haja egészen égnek állt” – idézi a látottakat a tanú, majd megismétli, hogy a lány menekülni igyekezett. Minden erejével, de kevés volt az ereje. Ennek a tanúnak ki van takarva az arca, hangja és alakja alapján középkorú férfi lehet. Egy másik tanú szintúgy részletesen mesél arról, amit látott és hallott. „Ne, ne csináljátok ezt!” – eleveníti fel Bándy Kata rendőrségi pszichológusnő éjszakai segélykiáltását, sikolyát a tanú. Ez a tanú fiatalabb, mint a másik. Fiatalember. Azt vallja, hogy hallotta az éjszakában a lány segélykiáltásait, később pedig a nyöszörgését.

Azért hallotta mindezt, mert az ablakában állt és cigarettázott. Most csak két tanút idéztem. És még rengeteg van hátra. Azok vajon mit fognak elmondani? Vajon mind-mind látta és hallotta, mint ez a kettő?

Mert most az a helyzet, hogy két férfi, egy középkorú és egy fiatalabb látta és hallotta egy fiatal lány vergődését, menekülési kísérletét, hallották a segélykiáltásokat és a nyöszörgéseket – és aztán nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Pontosabban: mintha mi sem történt volna.

Két férfi ebben az országban végignézte és végighallgatta mindezt, majd mindketten folytatták, amit addig csináltak. Gondolom, végigszítták a félig szítt cigarettát (csókok íze helyett?), merengtek még a langy nyári éjszakán, tettek‑vettek, talán ittak egy fröccsöt, aztán elhelyezkedtek az ágyukban, ledőltek, megkeresték a kényelmes pozíciót, agyuk lassan elzsibbadt, zsongott benne az elmúlt nap, ott zsongott még egy lány segélykiáltása és nyöszörgése, de már egyre távolabbról, már elhatalmasodott a „mindennapi agyvérszegénység”, nyöszörög még az a lány, vagy ez már csak álom… És aztán süket csönd.

És reggel megébredtek ezek a férfiak, mentek a dolgukra annak biztos tudatában, hogy ők hasznos tagjai a társadalomnak. Érezték a bizonyosságot, hogy létezésük biztos alapokon nyugszik, és fontos is. Aztán két nap múlva hallották a hírt, hogy egy elhagyott, bokros területen megtalálták az eltűnt Bándy Kata meggyalázott holttestét.

Ahogy meghallották a hírt, bizonyosan felhorgadt bennük a jogos felháborodás, s nyilván mondták odahaza, mondták a szeretteiknek, hogy azért ez már tényleg sok, ez már tűrhetetlen. S szinte azonnal összerakták fejben a történteket. Összerakták, és meglelték az összefüggést a két nappal korábban hallott és látott dolgokkal. „Te! – szólították meg önmagukat. – Ez csak az a lány lehet, akit láttam menekülni! Ez csak az a lány lehet, akit hallottam sikoltozni és nyöszörögni! És nyilván már mentek is a rendőrségre, s jó és jogkövető állampolgárként jelentkeztek nyomban tanúnak. És most ott állnak a bíróság színe előtt, és mondják, amit láttak és hallottak. És bennük van a jóleső érzés, hogy nem ülnek ott a vádlottak padján, és hogy mennyire hasznos tagjai a társadalomnak. És még mindig, még most sem jut eszükbe, hogy ha akkor, azon a forró és rettenetes éjszakán nemcsak bámulnak és hallgatóznak, hanem felemelik a rohadt valagukat és a lány segítségére sietnek, vagy ha ahhoz gyávák, hát legalább felemelik a telefont és riasztják a rendőrséget, akkor Bándy Kata rendőrségi pszichológusnő talán ma is élne.