„Tudtad, hogy Budapesten a Thököly úton áll egy ház, melynek ajtó nélküli erkélyén egy női szobor áll? A legenda szerint, az első világháború idején a lakásban egy fiatal házaspár élt. A férfi a háború alatt a fronton harcolt. Ifjú felesége hűségesen várta, míg egy nap a férfi halálhírét hozták, amit a nő nem hitt el. Úgy érezte, hogy férje él, és egy napon hazatér hozzá. Attól kezdve minden napját az erkélyen állva töltötte, és várta, hogy a szeretett férfi hazatérjen.A spanyolnátha-járvány idején a fiatalasszony is megbetegedett. Utolsó leheletéig várta haza szerelmét, végül az erkélykorlátra dőlve, az utcát szemlélve érte a halál.A reménye viszont beigazolódott: halála után egy nappal férje hazatért a frontról. A megözvegyült tiszt vigasztalhatatlan volt. Mély fájdalmában szobrot állíttatott hűséges kedvesének, az erkély ajtaját pedig befalaztatta, hogy többé senki ne léphessen ki rajta.” Forrás: Jason Mill, Facebook

Tisztára, mint Jókai regényében, a „Kárpáti Zoltán” – t megelőző részben. A Zoltán tragikus – szenvedélyesen szerelmes apja, a kastély egész szárnyát elfalaztatja, ahol a betegségben elhunyt felesége élt. Nem tud megbirkózni a fájdalommal, ezért elfalazza az oda vezető utat.

Hol vannak ma ilyen nők? Bevett séma: nem működik – lépek. Gyerekkel, pénzzel, lakással. Az összes csalódottságom, fájdalmam és keserűségem terhét meg kamatosan viselje az, akihez anno szerelemből mentem hozzá. Pedig csak meg kellett volna tanulni férfiül, a férfinek meg nőül.

Áh, tudom, ennyire nem egyszerű a képlet. És vannak szép számmal családból kilépő férfiak is.

Mert amikor megtörténik, amikor tényleg áldozatot hoznak értünk, az nem kiált nagyot, az olyan természetes (nek hat.) Így annak is vesszük, és nem értékeljük.

Hogy is tanítja az Egyház? A természet, már maga kegyelem. Az sincs magától.

Zoli